Egyszer a mágus, aki valahol a Jeditorokban élt, elhatározta, hogy hívja a tündéreket. Össze is csapta tenyerét, amúgy módjával, mint ahogyan a varázslók szokták. Jó, jó, csakhogy ő nem volt varázsló, hanem mágus. No, lett is ebből egy kis zörej odaát. mert éppen abban a minutumban egy ugró tündér volt legközelebb a mágushoz. hej, de ugrót is az akkorát, hogy még a mágust is átalbukfencezte.
- Hé! - nézett nagyot a mágus, - hé, csak nem te vagy az ugrótündér?
- De bizony eltaláltad mágus hékás! - kabált vissza az ugrótündér és megint ugrott egy akkorát, hogy a jeditemplomot biztosan átugraná vele.
- No, akkor ma szerencsém lesz, mert bolhával, meg ugrótündérrel találkozni, bizony szerencsés pillanat.
- Nem, azt nem - rázta fejét egy harmadik ugrás előtt a tündér. - Egyeseknek egy évben egyszer, ha jut némi kis szerencsee-élmény, s te máris egyszerre többet is szeretnél kapni?
- Ó, te ugrabugráló, kedves kis tündérke - kezdett rímánkodni a mágus - Csak most az egyszer, csak most e pillanatban...
- Jó, mondd csak - puhult meg az ugrótündér, - mondd bátran, mi a kívánságod?
- Hát ez az - vídult fel a mi mágusunk, aki bizony hiába volt mágus, mert eddig minden szerencse elkerülte. Ámde most, most, mivelhogy rá is kezdett Fortuna arca ragyogni
- annyira zavarba jött, hogy még azt is elfeledte, milyen nap is van. csak hümmögött s hümmögött, ráncolta homlokát, mint aki mindcent elfelejtett.
Ugrótündér meg elugrált közben valamerre. S ekkor előbújt valahonna egy egérke s azt súgta a mágusn ak:
- Kérjél töle egy igazi gyémántot.
- Sicc, te, eredj az egérlyukba, minek nekem a gyémnánt? Mihez kezdjek vele?
- Majd meglátod, te csak kérjél tőle egy igazi gyémántot.
- "dehogy kérek" - gondolta, de mégis kimondta, hogy igazi gyémántot kér.
- Ó, azt ne kérj, mert nincsen nálamn, csak ez az egy, amit még maga a tündérkirály adott már vagy 100 évvel ezelőtt. Úgyhogy ezt nem adhatom, de, ha valami bármi más kell, azt szívesen teljesítem.
- A gyémántot, ha lehetne,- mondta még egyszer a mágus, és még a saját szájára is csapott egyet, annyira dühös lett, mert az az egérke ennyire megbolondította volna, hogy nem azt mondja, amit kellene, hanem amit az egérke akar.
- Jól van, akkor itt van, vedd el és én már itt sem voltam, többé ne zavarj. Ne hívogass.
A mágus csak nézte, nézte azt csodaszép követ s hírtelen akkora nagy öröm érte, hogy majdnem reketyebokorrá változott.
hej, ugrott is egy akkorát majdnem, mibnt az ugrótündér.
- Minek ugrálsz gyémánttal a kezedben .- kérdezte aggódva az egérke, aki persze megleste, hogy a gyémánt meg van-e már?
- Kotrodj inne, - morrogta a mágus és nagyokat ugrálva sitett hazafelé. S amikor az ajtó elé érkezett, sehogy sem tudott belépni, mindenképpen ugrálnia kellett. Látván ezt az egér felnevetett:
- Azt szeretném én látni, hogyan fogod a küsxzöböt átugerani, he he he!
- Mi, mi? - fordult feléje a mágus, _ szóval te ezt előre tudtad, hogyha a követ elkérem, akkor én is ugrálni fogok?
- Hát persze - nevetett az egérke, - s, ha nem hallgatsz rám, bizony, hogy életed végéig így fogsz tenni, úgyhogy csillapodj le és kezddjél rám figyelni, ha jobbnak látod.
Nem volt mit tenni, a mágus megjuhászodott és tűrelmesen hagyta, hogy az egér elvegye tőle a gyémántot és ráfujjon a lábára.
Lássatok csudát, olyan kis emberke lett, mintha az egérke lett belőle, mintha csak az egérke hasonmása lenne, csak annyi különbsséggel, hogy neki volt ruhája, az egérkének meg nem.
nosza, hamar átalugrotta a küszöböt és onna kezdve minden jóra fordult. Megszabadult az ugrálástól, meg minden egyébtől is és visszaváltozott megint emberré. csak a gyémántot nem kapta vissza. Hiába kérte, az egérke mindig arra hívatkozott, hogy ez volt a fizetsége