Az elmúlt hetek kutyanyelv kilógató hőséget hozó időjárása a természetben is kellemetlen volt. Legtöbbször a hűvösvölgyi Vörös-kővár, vagy Nagy-rét tájékára menekültem, olykor pedig a józsefhegyi kedves parkocskába, ezeken a helyeken kicsit mozgott a levegő, de, sajnos, nem folyamatosan.

A Nagy-rét - egykor közismert munkásmozgalmi hely - eléggé lepusztult (némi keserű iróniával hozzátehető: valamivel kevésbé azonban, mint maga a munkásmozgalom). A szemetet összeszedik ugyan a faládákba tett műanyag zacskók segítségével, de attól még, nem meglepő, azokon kívül is marad belőle. Olykor elvileg elkerülhetően is: a rét túloldalán levő elhanyagolt, hosszú ketreces épület önmagában sem szép látvány, de előtte, kupacban, undorító szemét. Az a kis viskó is megdöbbentően, és kissé humorosan hat mellette, rozzant állapotával, száradni kitett rongyféleségeivel.. A nemtörődömség jelképe, és sok minden másé is, amiről beszélni kellene, ebben a dicsekvő országocskában. Utóbbi melldöngetős propagandájából - Magyarország jobban teljesít! - annyi igaz: vannak országok, például Bangladesh is ilyen, amelyeknél némileg tényleg jobban. Hát utóbbi nagyon megnyugtató, csak az a kérdés, persze, hogy kiknek és miért.

A Nagy-rétre csapat kisgyerek érkezett, lehettek vagy harmincan-negyvenen. Az óvónők beleegyezésével elmondtam nekik A királyfi csókjai című mesém. Az utóbbi években ezek az értelmes apróságok képezték egyetlen hálás hallgatóságom. Milyen okosak, találékonyak voltak a feltett kérdésekre adott válaszoknál! Néhány óra múlva váratlanul ismét találkoztam velük, ott ültem egy padon, hazafelé mentek, felismertek, integettek, és azt kiáltották: - Tetszett! Köszönjük!

Talán évtizedek óta ez volt az egyetlen, szívdobogtató irodalmi sikerem. Fehér holló, de igen szép.

Elővettem az újságot, beleolvastam, ellenszenvvel, mert szinte mindegyik ilyen rendszerváltott sajtótermék legnagyobbrészt hazugságok és igazságok, féligazságok keveréke. Ennél már jobb volt (ha jó nem is lehetett!) a rendszerváltás előtti helyzet, a maga tabu-témáival. Becsületesebb is nyíltan megmondani, hogy miről nem írhat a szerző és miért, mint azt a hamis látszatot kelteni: bármiről írhat, demokrácia van. Verseket az újságok már régóta szinte nem is közölnek. Érthető: versben nehéz hazudni. Prózában könnyebb, de leközölt novellák sem gyakoriak. A lapokban elsősorban újságírói giccs, felszínesség, talmi csillogás, színes szemét található. No meg áradó népbutítás, kavargó, logikátlan összevisszaság, sántító érvelések, ócska propaganda.

Mindez annyira lehangoló számomra, hogy többnyire netnaplóm írásához sincs kedvem. Legutóbbi bejegyzésemben Diktatúrák címmel szerepelt egy kis - nagyon is indokolt - fejtegetés. Rámutattam: az ősközösségi társadalom után minden társadalmi rend diktatúra volt, szükségszerűen, csak az a kérdés: elsősorban milyen társadalmi osztályok, rétegek érdekében gyakorolta a hatalmat?

Jó, igaz, netnaplóm elsősorban magamnak írom, dokumentumnak, de azért fáj, hogy a mai Magyarországon alig van olyan, aki akar és mer gondolkozni. Már úgy értem: becsületesen gondolkozni, hazafiként, tárgyilagosságra törekvően, - mert a kapzsi, önző önérdek-gondolkodás példáit nap, mint láthatja, hallhatja, tapasztalhatja az, aki nem vak, nem süket, vagy nem színleli a vakságot, süketséget.

Amit a diktatúráktól írtam, folytathatnám egy másik gondolatsorral, ami a vezérekre vonatkozik. Érdemes megfigyelni az eredeti dokumentumokon, filmfelvételeken, hogy miként szónokolt Hitler, - és miként fogadta beszédét a tömeg. Félelmetes! Az akkori német tömegek nyilvánvaló szégyene - örök szégyene! - az, hogy a német nép első világháború utáni, részben jogos sérelmeit egy ilyen visszataszítóan primitív hordószónok, mint Hitler, ennyire kihasználhatta, és végül "a német nép Vezére" lehetett. Utóbbinak kulcsa több mindenben keresendő, a kapitalista társadalmi rendben elsősorban, - de a német tömegek alacsony szellemi és erkölcsi színvonalában is. Hitler varázslatos demagógiával tudta felhasználni az utóbbit.

Igen, de ne feledkezzünk meg a tárgyilagosságról: a néptömegek szellemi színvonalát minden vezetőnek, vezérnek figyelembe kellett (és kell) vennie, - azoknak a vezéreknek is, akik jó célt, a haladás érdekét szolgálták.

Hitler rossz, embertelen célt szolgált, - de bátran meg kellene vizsgálni azt is: a múlt és jelen vezéreinél mennyi volt és mennyi van Hitler primitív, de mégis (esetleg éppen primitívsége miatt oly sikeres) demagógiájából?

Ha csak a magyar történelem múltját és jelenét nézzük, akkor is nagyon sok, ijesztő példát találunk. A Kiegyezés utáni időszakból ezt - többek között - olyan nagy klasszikus író mutatta meg, mint Mikszáth Kálmán. A Horthy-korszakból pedig Móricz Zsigmond.

No és a jelen vezéreinél, alvezéreinél nem látunk napjainkban szégyenletes példákat a folytatódó parasztvakításokra, népbutításokra, olyan magatartásra, amit egy becsületes ország csak szégyellhet, még akkor is, ha igaz: általánosságban a világ sem különb?

El kellene ezen gondolkozni azoknak, akik hazafiaknak vallják magukat, - ha vannak még ilyenek ebben az erkölcsében egyre mélyebbre süllyedő kis országban.

(2013)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)