Fiume, tenger, perdülő napernyők,
bajszos urak, csíkos fürdőruhák,
üvegszekrényben giccses porcelánok,
búza, verejték, kéz villant kaszát,
kinyíló erszény, kis polgári vágyak,
szobormellényes szép palotasor,
pipiskedő nők, korzón kurtizálók,
hamis aranykor békéje honol,
(s van mit csodálni Álmodban, Te Század,
sok minden épül, újsághír rohan,
és csók a csók olykor, igazán, szívből,
tündérvirág megremeg, boldogan),
felszín, közép mély, mély, s alatta mélyebb,
s a mélyben az, akit görbít a gyár,
majd sör vigasztal, sóskifli, de otthon
fáradt feleség, betegség, halál,
s fent, a felszínen, cigány, hegedűszó,
mulat a gazdag, meg huszáros úr,
huszárcsínyeken nevet úri tolvaj,
szájtáti népség bámul jámborul.
- E köznépből egyszer még csőcselék lesz!
- mondja egy tréfás kávéházi fő.
- Lehet, de vélem: ágyútölteléknek
használja fel majd közeli jövő!
- ekképp egy másik, filozófus ajkú,
s iszogatnak. Kisházzá lett a Ház,
s benne veszett nyál meggyűlt és kifröccsen:
a "geszti bolond" uszít, magyaráz.
A mélyben nő, ki rabolni szeretne
(még többet) - már csak ilyen a Világ!
Vonat füttyent harcünneplő bakákkal,
"Megtanítjuk a kutyát, Szerbiát!"
- így a házmester. Méltóságos bólint,
s a Himnusz szól, ez az élőn halott,
szent tabu-dal, mit bennszülött magyarság
dicséretekkel úgy megtagadott!
Vér, baj, vérbaj, szurony, szívekbe szúró.
(Ó, Álom, Álom, miért ennyi vér?!).
Egy Költő jár, csodabogárként préda:
kiömlő vér ellen ír és beszél,
agyvelejét pusztítják spirohéták,
de még megéri: láz égig szalad,
s egy különc gróf jön, igazabb magyarként,
s őszirózsákat osztó pillanat.
(Ó, Grófom, Grófom, Te is későn jöttél,
mert nem jöhettél, - tanulni lehet,
azaz LEHETNE múlt-lehetetlenből,
s csak kérdés tanít: miért nem lehet?)
S új zászlók, a vér lobbanó színével.
Hány fegyverben, kit görbített a gyár!
Szavak. Igazság mélyből jött világa
egy-egy ébredő szívre rátalál.
A Tábornok csendben szervez és máris
lábát nyúllábra cseréli a cseh,
s a pöffeszkedő román hátrál, hátrál,
menti irháját, ameddig lehet.
(Persze, tudom, most mire gondolsz, Álom:
magyar, román, cseh oly egyforma nép,
s ha Néppé lenne egyszer: azt is látná,
hogy mi miatt lett - ágyútöltelék!)
A Tábornok lemond (mást nem tehet már),
a perc-vörösnek Alkonyt átadott
francúzos Kéz, s feketén, a sötétben
darutollasan tisztek: gyilkosok.
Vezérük máris (Ó, mutasd csak, Álom!)
hová léptet a hófehér lovon
oly piszkos kézzel? "Kormányozni, kérlek
alássan!" (Gúnnyal elmosolyodom,
mert látom, Álom, történész-lakájok
mint szolgálnak ma is oly érdeket
magyarkodón, mely bajt hozott, és hoz még,
s mint szaporodnak a becstelenek.)
Trianon jajdul. Jogos fájdalommal, -
de mennyi tört kép mutatja: talán
ugyanazzal lent, szegényeknél, mélyben,
mint fent, pezsgővel, cigánymuzsikán
elborongón?! (Ó, történész-lakájok,
csak a kezdettel érthető a vég,
és bár tudom miért szolgák a szolgák, -
nem unjátok a primitív mesét?)
No de sebaj! Új időt hoz a Bajszos
germán földön, s olaszon a Kövér,
új hordókkal, szónokokkal, s a lényeg:
új fegyverekkel új Erő beszél!
A jelszó régi: "VISSZA, VISSZA MINDENT!"
(ami jogos, s azt is, mi nem jogos).
Mily szép jelszó is a "PRÁGA, DÖGÖLJ MEG!",
s "kultúrfölény" földjén mily otthonos!
Fehér lovon az "Országgyarapító",
s nagy hajóját ünneplik tengerek,
de jól sejti egy bölcs gróf (ott, mögötte!),
hogy zátony jön, s az végzetes lehet.
Csak szolga már a kifizetett Szolga,
a Szolga Úr, s azt nézi: mit tehet?,
mert Don a Don, Folyó, s olykor folyó is
rosszabb lehet, mint vérző tengerek!
S Szolga Úrnál kényszervendég a Bajszos
páncél-hada, s nem szívbajos apó
csodálkozik: - "Ó, mennyi feljelentés!"
(Még ő is ámul, az a Gestapo!)
A rádió szól: "Más irányt Hajónknak!",
de már szíveknek szegezve a Kés,
mérges a Bajszos, s földje itt is germán:
"Elkéstél ezzel, Lovastengerész!"
Géppisztoly-osztás Nagynémet Kezekből.
Zöldinges csürhe bízó dalba fog.
Megismered? Azok, kiket a Rendszer
fékezgetett is, - és dajkálgatott!
"Mondd, kell, zsidó, árpádsávos szabadság?
Ámornyíl helyett e golyót adom!"
- röhög kajánul zöldinges süvölvény.
" Most a Dunában úszhatsz, szabadon!"
Fent gépek szállnak, és a rádió szól:
"Bácska.. Baja.." - és máris BUMM!, s remeg
a légópince, ahol ijedt népség,
s razziázó, veszett zöldingesek.
Falak ledőlnek, s a sok éhes falna,
ha volna mit, de nem mindig terem
pesti aszfalton, széles betontálcán
ínyenceknek ígéret: lótetem.

Fent már a Csillag, eljött Ázsiából.
(Feledted: tőlünk kik mentek oda?
S fehér liliom volt talán kezükben?
S céljuk mi volt? A Szeretet Hona?
Ám rendben, Álom, nem mutathatsz mindent,
megértem, de azt is érteni kell:
a háború sebeket oszt, s a bosszú
rosszat sugall: visszasebezni kell!)
Tanult a nép múltjából, háborúkból?
Nem túlontúl. Jár a kisgazdaszáj,
s összekacsintók már-már tudni vélik:
a polgár-múlt új jelenre talál.
Találna is, de intőn int az Ördög,
s csitul a szó, mert, könnyen meglehet,
ki nagyon ugrál, majd Szibériában
romantikázhat: "Kellett ez neked?!"
S a mélyből feljebb, egyre feljebb jönnek,
kikhez kisnemes Költő szólt (ma már
szemérmesen nem idézik e versét), -
itt is, ott is megannyi proletár.
Szól a harang, átkozódik a gyáros,
a gróf sem vidám, sírni nem szabad
előkelőnek, ámde ott a gondja:
miből tart majd el annyi agarat?!
Ügyes a Kopasz, mögötte a Gazda,
a tömeg kéri földi istenét,
s aki nem kéri, az is megtapsolja
"A Hűség és a Hála Éneké"-t.
Majdnem mindenki tapsol (no de, persze,
másnak tapsol ki Nyugatig szaladt, -
lényeg a taps! (...és ma is láthatsz, Álom,
hunkivagy-földön vitézlő hadat!)
Hányat emelsz, ó, sorsok hozta Eszme,
nagyon mélyből nagyon magasba fel!
Itt is, ott is jajduló Jogtalanság, -
de a Jogos is épít, énekel.
("Ha vérrel és sárral volt is bekenve?"
- ám hiába Néktek Madách szava!
Ha nem is jobb, olykor mégis okosabb
hun legénykéknél flancos francia!)
Ámde ki Ember, annak szíve fáj most,
ez álomrésznél, méghozzá nagyon:
fekete foltok, lélekmély-fekélyek
szaporodnak gyönyörű Csillagon!
Ó, Vágy, Csillagot tiszta égre tenni!
Ó, Októberből az a pillanat!
Ám úrrá mindjárt csak a csőcselék lett,
eszme, amely rossz múltból itt maradt,
az akasztott, és tudatlan suhancok
seregét küldte tankoknak neki
(talán még Istennek is nehéz volna
megbocsájtani, elfelejteni!)
Nem tart soká ez a múlt-dínomdánom,
a Reverendás máris ott szalad
Samu Bácsi házához (még nem Boldog,
de szent igaz: most kissé okosabb!)
S nem vén a Vén még, aki jön, a ráncok
bár gyötrik arcát, nála most a gőg
inkább csak kellő öntudatnak látszik, -
és Fent is, Lent is érti az Időt.
Sok mindent jól tesz, - és sok mindent rosszul,
de ott a kérdés, hogy mit is tehet.
Parancsolgatnak Kánok: messzi gazdák,
s dölyfös polgárok, - Elvtársak helyett.
E párt-polgárhad hamarosan látja:
egyre erősebb Samu Bá keze,
cserél hát lelke csillagot keresztre, -
de megmarad: Önérdek-Istene.
Hordóra áll a kis takonypóc ifjú,
s hőst imitál: "Oroszlán, takarodj!"
(No nagy bátorság! Fogatlan oroszlán,
furcsán ingó, már-már szinte halott!
Szólt volna akkor ez a nyegle hunfi,
mikor még.. No de, ha nem kedvelem,
akkor is igaz: becses Hunniában
sok az utóhős, - és az mind ilyen!)
Minden felgyorsul. Jól mutatod, Álom!
Mentség reá: reálpolitika?
Menet indul reális árulókkal,
s reálissá lesz tolvajok hona.
(Eltűnődöm okokon, szövevényen.
Felsír az ős-múlt, - azt hitted: halott?!
Csúszómászókig villan olykor vissza,
Jelen, sebző tükörpillanatod!
S bár a Jelen Királya a HIÁBA,
Te, Láng-Költő, még igazad lehet:
egyszer eljöhet Idő-Végtelenben
szép hasonlatod, Föld-Szőlőszemed!
("Az Apostol" már érett alkotásod,
benne együtt bölcsesség s érzelem,
bár butító Mának elfedi kendő
tanítását. E műved szeretem!)

Ó, Évszázad! Rossz volt látni az Álmod,
mely új századnak sok rosszat hozott.
A "geszti bolond" szobra újra dölyföl,
s megdicsőülnek egykor-gyilkosok.
Ó, van MÁSSÁG, mellyel egészen MÁSKÉNT
kellene bánni! Önérdek-szavak
rejtegetnek ravaszul rókafarkat, -
és ez most már sokáig így marad.
Költő, és Vers, vérszín Csillaggal ékes!
"Értől az Óceánig"? Oly halott
e táj, ahol most egyformán gyalázzák
Égvágy-Kereszted, - és a Csillagod!

(2008)