Héthegyközött kedves falucska volt, valóban hét erdős hegy között, össze-vissza kanyargó utakkal. Itt élt Sasfogó Károly, a legmagasabb hegyen gőgösködő kastélyában. Azt, hogy varázsló, senkinek sem kötötte az orrára, ezért a legkülönbözőbb dolgokat hitték róla: elszegényedett gróf, a világtól elmenekült remete, sasokat tanulmányozó tudós, vagy nem sok ész lakozik kerek koponyájában, olyan félnótás-féle.

A kastélyához nehéz lett volna felkapaszkodnia a falubelieknek, mert igen meredek út vezetett oda, de még ráadásul időnként sziklák is gurultak alá fentről. Utóbbi ok miatt oda a falubeliek nem kívánkoztak, viszont az össze-vissza kanyargó többi hegyi úton, ha arrafelé volt dolguk, sok mindent össze-vissza beszéltek e különös emberről.

Ez a Károly az embereket tanulmányozta, és TETŐTŐL TALPIG BECSÜLETES EMBEREK című könyvén dolgozott. Olyan embert, aki koponyatetejétől a derekáig, vagy - ritkábban - térdéig, esetleg bokájáig volt becsületes, talált itt-ott, de tetőtől talpig becsületesből csak kilencvenkilencet sikerült összegyűjtenie, pedig messzi városokba, távoli vidékekre is elszárnyalt láthatatlan táltosán ilyen fehér holló embereket keresni.

Bosszantó, ha csak kilencvenkilenc van száz helyett, mert a száz mégis kerekebb szám, jobban gurul ide-oda. Biztosan ti is tapasztaltátok már ezt, Olvasóim!

Honnan szerezzen ez a Károly még egy ilyen teljesen becsületeset?

Jó ötlete támadt. Az út szélére helyezte, néhány szem szamóca közé, nagy, gyémántokkal díszített arany zsebóráját, amely nem csak az időt mutatta, hanem a belenéző emberek gondolatait is rögzítette. Ezek után a bűvös pálcás úr bükkfává varázsolta önmagát, és várt. Később a bükkfa alakot megunta, felcserélte egyszerű láthatatlansággal.

Arrafelé kóborolt egy ember, Kicsitzsivány Miska. Észrevette, hogy valami nagyon csillog az út szélén, a szamócák között. Meglepődött a jókora arany zsebóra láttán. Addig még csak egy zsebórát látott, a falubeli bírónál, az sem aranyból volt, hanem ezüstből.

Miska felvette az értékes tárgyat, belenézett, és így beszélt önmagához:
- A rendőrségre nem vihetem talált tárgyként, jutalomra áhítozón, mert akkor én megtalált zsivány leszek, egyúttal pedig bolond is, aki a biztosat feladja a bizonytalan jutalomért. A városban levő ékszerész cimborám viszont a börtönben csücsül. Nehéz az erdei rabló élete, még ha arany zsebórát talál is, zsiványkodás nélkül.

A varázsló farkassá változtatta önmagát, és így szólt Miskához:
- Bűnös gondolatok járnak a fejedben!

Miska nagyon meglepődött, mert beszélő farkassal addig még nem találkozott, bár nem beszélőt már tucatnyit is lelőtt. Meglepődött, de nem ijedt meg. Így szólt a farkashoz:
- Milyen gondolataim legyenek erdei rablóként, talán jóságosak? Neked elárulom: legszívesebben valami becsületes foglalkozás után néznék, de nem hiszem, hogy rátalálnék. A rossz hírem mindenhol utolérne! Különben nem félsz, hogy beléd lövök a pisztolyommal?

- Nem félek, mert a pisztolyodban nincsen töltény, nem volt rá pénzed - válaszolta a farkas. Egyrészt. Másrészt, ha valóban fel akarsz hagyni a zsiványélettel, én a rossz híred örökre elűzöm, és kertész lehetsz Zengőbércespusztán, Kajlakalapú Áron nagyságos úrnál. Csak annyit mondj neki: - Károly küldött, a táltoson szárnyaló. Az aranyórát tedd vissza a szamócák közé!

Most ijedt meg igazán Miska. Ez a farkas nem csak beszél a nagyvilágba, hanem segíteni akar neki. Akkor ez nem is farkas! Másik farkas lehetett, aki telhetetlenségében Piroskát is, meg a kislány nagymamáját is megette.

Visszatette az aranyórát, elkutyagolt Zengőbércespusztáig, jelentkezett Kajlakalapú Áron nagyságos úrnál. Átadta az üzenetet, felvették kertésznek. Később az úr szakácsnője beleszeretett, mert e főzőcskéző szépasszonynak Miska gyakran vitt virágot. A lakodalom után született egy kis zsivány gyerekük, de, csintalansága ellenére, még Áron úr is megkedvelte.

No de térjünk vissza az erdőbe. A varázsló fenyőfává változtatta magát. Később a fenyőfaságot megunta, felcserélte egyszerű láthatatlansággal.

Kikent-kifent szép leány jött arrafelé, divatos ruhában, kibodorított hajjal. Ő is észrevette a fényeset a szamócák között.

Megörült az aranyórának, csudamód:
- Aki ezt az aranyórát elvesztette, nem lehetett szegény ember. Akkor látja majd újra értékes jószágát, amikor a háta közepét! Gyönyörű ez az óra, én is szépséges vagyok, szépet illet a szép! Eladom egy távoli városban, mint nagynéném ajándékát..

A varázsló rókává lett, és így szólt a leányhoz:
- Csúnya gondolat jár a fejedben! Annak, aki elvesztette a zsebórát, ez kedves, becses érték lehet. Csúnya gondolat csúnyaságot szülhet!

A leány nagyon meglepődött, mert addig még sohasem látott beszélő rókát. Ám arra gondolt: ha beszél is a róka, az arany zsebóra szebben beszél.

Így szólt:
- Te csak egy tyúklopó állat vagy, még ha valahol megtanultad is az emberi nyelvet. Én találtam a zsebórát, tehát az enyém. Ha te tyúkot találsz valamelyik baromfiudvarban, felőlem a tyúk meg a tiéd lehet!

A róka elmosolyodott:
- Nézz csak az óra hátlapjára! Csúnya gondolatod máris hatni kezdett.

Ránézett a leány a zsebóra hátlapjára, meglátta az arcát, és rémülten felvisított. Nem csoda, mert orrán hét bibircsók nőtt, fülei pedig kétszer akkorák voltak, mint előtte.

Azonnal visszatette a zsebórát. A róka figyelmeztette:
- Ha csúnya gondolataid szépekre váltod, hamar visszanyered eredeti arcod. Ám óvakodj a görbe gondolkodástól, tettektől, járj az egyenes úton!

Elfutott a leány, és csak később, egy erdei tavacska tükrében látta meg: elmúlt hirtelen támadt csúnyasága. Ám megfogadta a tanácsot. Áttért a szép gondolatokra, jóságos tettekre. Nem bánta meg! A szív szépségével még szebb lett külseje is, hamarosan szerető, hűséges férjet talált magának.

A varázsló vadgesztenyefává varázsolta önmagát, és tovább várt. Később a vadgesztenyefa alakot megunta, felcserélte egyszerű láthatatlansággal.

Csinos legény ballagott az úton. Rózsafás Márton volt az, aki apjával-anyjával együtt éldegélt Héthegyközöttön, és most a városba, Pittegpattogra igyekezett új csizmáért, mert a régi már az utolsókat rúgta, pedig vigyázott rá. Észrevette ez a Márton a fényeset, elámult a csodaszép arany zsebórán.

Így gondolkodott:
- Aki ezt a nagy értéket elveszítette, biztosan elkeseredett, mert kedves emléke lehet, talán még az édesapjáé volt. Úgy látom, valamit rávéstek a hátlapjára, idegen nyelven. Beviszem valamelyik újság szerkesztőségébe, ha kinyomtatják az újságban a hírt, talán előkerül a gazdája.

Ment tovább a legény. A varázsló láthatatlanul követte. Lám, lám, ennek a legénynek a fejében megszületett a becsületes gondolat, - de követi-e a helyes tett is?

Rózsafás Mártonnak volt egy szokása, amiről senki sem tudott. Annakidején, az iskolában, nagyon szerette a történeteket, különösen a meséket, és miután kijárta az iskolát, ha a végzett munkája otthon vagy a földeken megengedte, ő is kigondolt ilyeneket. Papirosra nem írta le, csak úgy, a saját kedvtelésére, fejben tartotta.

Most is, ahogy ment a város felé, kezében a zsebórával, kigondolt egyet, A tündér, az ördög, és János címmel. Egyszerű történet volt, de nagyszerű, kedves humorral. A zsebóra rögzítette a mesét, mert, mint már említettem, varázslatos tárgy volt az, gondolatolvasó.

A Pittegpattogi Híradó szerkesztője, Kacsalaki László, elismeréssel nézett Mártonra. Ilyen becsületességet! Feljegyezte a nevét, címét, és mindjárt le is küldött egy hírt a nyomdába: ELVESZTETT ARANY ZSEBÓRA. A Héthegyközött melletti erdőben egy derék legény arany zsebórát talált. Jogos tulajdonosa átveheti a szerkesztőségben.

A következő napokban kiderült milyen hihetetlenül sokan vesztettek el arany zsebórát Pittegpattog városkában és környékéről éppen a Héthegyközött melletti erdőben. Száztizenheten jelentkeztek a szerkesztőségben. A varázsló láthatatlanul hallgatta őket, csak többször elfelejtette: nem szabad nevetnie. Amikor a szerkesztő az óra hátlapjára vésett szöveg iránt érdeklődött, akkor kerültek bajba a jelentkezők, mert nem tudták: a bevésett szöveg latinul szól. Mi minden hetet-havat összehordtak! A varázsló most már sajnálta, hogy nem TETŐTÖL TALPIG BECSTELEN EMBEREK címmel írja a könyvét, bár, gondolta, sor kerülhet még arra is.

A szerkesztő többször nézegette, forgatta az érdekes, és felbecsülhetetlenül értékes tárgyat. Egyszerre csak megjelent a fejében egy mese, A tündér, az ördög, és János címmel, és az is: Rózsafás Márton írta.

- Pompás mese! Hohó! - csapott a homlokára a szerkesztő, mert nem tudott a zsebóra varázslatos tulajdonságáról. Rózsafás Márton? Így nevezte magát az a parasztlegény is, aki olyan becsületes volt, hogy behozta a talált arany zsebórát! Talán ő hozta a mesét is?

Mindjárt leírta a történetet, és már küldte is volna a nyomdába, de eszébe jutott, hogy egyik munkatársa, Csillagálmú Piroska nagyon szépen rajzol. Csináljon a leány kis rajzokat a meséhez, és jelenjen meg inkább az újság következő számában!

Piroska örömmel vállalta a dolgot, a történet a rajzokkal hamarosan meg is jelent. Rózsafás Márton talán nem is tudta volna meg, mert falujába nagyon ritkán szokott eljutni a Pittegpattogi Híradó egy-egy példánya.

A szerkesztő azonban két nap múltán így szólt a leányhoz:
- Piroska! A héten keresse fel azt a becsületes parasztlegényt, Rózsafás Mártont, és ha tényleg ő írta azt a kis mesét, vigyen neki példányt a lapunkból, meg egy kis pénzt is, tiszteletdíjként. A kislányomnak nagyon tetszett a történet. Ha tényleg Rózsafás Márton írta, akkor hozzon még történeteket attól a rózsafás legénytől! Különben lehet: nem is paraszt, hanem író, csak olyan egyszerű ruhában jár.

Piroska hát elutazott, és Rózsafás Márton író urat kereste Héthegyközött faluban. Meg is találta Rózsafásék portáját, de a legény apja így szólt:
- Kedves Kisasszony! Valami tévedésről lehet szó, mert a fiam nem ír meséket. Talán összetévesztették egy hasonló nevű emberrel.

Csillagálmú Piroska csalódottan mondta:
- Sajnálom! Csak azért gondoltuk, mert amikor azt az arany zsebórát..

- Nekünk, tíz hold földecskénk mellett, sohasem volt pénzünk zsebórára, kisasszony, aranyból valóra még kevésbé - vágott közbe Márton apja. Ám, ha nem sértem meg, meghívom ebédre, bár nem lesz egyéb, mint szilvás gombóc..

- Én arról az arany zsebóráról beszélek, amit behoztak a szerkesztőségbe, azt a becsületes embert is Rózsafás Mártonnak hívták.. - mondta a leány. Ám egy kis szilvás gombóc jól esne, mivel megéheztem. Köszönöm a meghívást!

Az ebédnél megjelent a legény is, és nagy szemekkel nézte a gyönyörű leányt. Piroska magyarázni kezdte neki: az édesapja olyan kedves volt, hogy meghívta őt ebédre. Úgy került ide, hogy a Pittegpattogi Híradó szerkesztőségében Márton nevét valaki máséval tévesztették össze, azzal, aki szintén Rózsafás Márton, és behozott egy arany zsebórát, amit az erdőben talált, meg egy mesét..

- A mesét kinyomtattuk, én készítettem hozzá a rajzokat.. - mondta a leány. Itt hagyom majd az újságot. Ezek szerint nem maga írta a mesét, kedves Márton..

Márton elpirult, mint a puskázáson rajta kapott iskolás gyerek:
- Hát.. azt a talált arany zsebórát elfelejtettem megemlíteni szüleimnek este, amikor hazajöttem. Remélem, hogy visszakerül jogos tulajdonosához.

Ekkor ráesett a pillantása az újságra. Tágra kerekült mindkét szeme, hebegett-habogott:
- Ke..kedves kisasszony, a fejemben té.. tényleg ez a történet volt, de mint került ki onnan, és bele az újságba?

Édesapja szigorúan nézett a fiára:
- Milyen dolog az, hogy te nem mesélsz el nekünk ilyen fontosat rögtön, mint ez az aranyórás! No és hogy került a fejedbe a mesetörténet? Erről sem szóltál eddig!

Édesanyja védelmébe vette a fiát:
- Látja, kisasszony, ilyen szerény ez a fiú! Nem is fogja sokra vinni, bár, meg kell adni, szorgalmasan dolgozik itthon is, meg a földeken is. Milyen jól tanult az iskolában, de hiába, nem tanulhatott tovább, nem volt rá pénzünk! Most is a faluban egyik osztálytársa lett a kisbíró, ő meg szegény..

Piroskának eszébe jutott a tiszteletdíj:
- El ne felejtsem: a szerkesztő úr, Kacsalaki László, egy kis pénzt is küldött a fiának a meséért! Oda is adom.. No és a szerkesztő úr megbízott, hogy a fiuktól más meséket is szerezzek, hátha azokat is felhasználhatjuk..

Most Márton szülei ámultak el, mert az, ami a Pittegpattog város szerkesztője szerint kis pénznek számított, Héthegyközött faluban már nem is volt annyira kicsi.

A legény apja tréfás komolysággal mondta:
- Szöget ütött a fejembe: hát akkor csak húzza ki a történeteket a fiam fejéből, nem olyan fájdalmas az neki, mint a foghúzás!

Meg is beszélte a leány Mártonnal: vasárnap jön új mesékért, leírja. Jött is, le is írta, mind az ötöt. Kacsalaki László szerkesztő úr meg elolvasta mindet, egyből, és így szólt:
- Remekek! Kedves Piroska, mindegyikhez készítsen rajzokat. A maga fizetését kicsit felemelem, hogy nagyobb kedvvel rajzoljon, a legénynek meg küldök megint némi pénzecskét. A bankigazgató úr is azt mondta: mind a három leányának nagyon tetszett a múltkori mese.

Nem tudni, hogy a varázsló keze benne volt-e a dologban, de hamarosan még kövérebb pénzecske is érkezett egy távoli ország képes újságjától Mártonnak is, Piroskának is: lefordították tutántatán nyelvre a legény egyik meséjét, és a rajzokért a leány is kapott pénzt.

Egy másik országból pedig engedélyt kértek Márton meséinek kiadására, és Piroskát kérték fel a mesék illusztrálására.

A leány ezt követően gyakran vendégeskedett Rózsafáséknál, és a legény is egyre többször volt a városban Piroskáéknál. A közös érdeklődés igen csak összehozta őket, szüleik is összebarátkoztak. Márton sok érdekes könyvet kapott Piroskától, de a leány meg egyre többet tudott meg a legénytől erdőkről, mezőkről, állatokról, növényekről.

Márton jó darabig még magának sem merte bevallani: megszerette Piroskát. A leány is beleszeretett a legénybe, de látta: kell Mártonnak egy kis bíztatás.

Az erdő mélyén Piroska így szólt:
- Sokféle különös nevű gombát megismertem már, hála neked, Márton, de szeretnék most már olyan gombát is találni, amit csókra bíztatónak neveznek. Ott egy enyhén piros kalapú.. Az nem ilyen nevű gomba?

Márton elpirult, alig bírta kinyögni zavarában:
- Azt úgy hívják, hogy galambgomba..

Piroska nevetett:
- Galambgomba? Hát akkor repüljön már hozzám az a csók, mint a vadgalamb!

Látta Márton: nem maradhat szégyenben. Az első csókot újabbak követték, majd pedig leánykérés, lakodalom. Mindkét családban örültek a szülők. A két fiatal közös munkája HÉT HEGY KÖZÖTTI MESÉK címmel jelent meg, és két díjat is elnyert. Márton buzgón írogatott, Piroska meg lelkesen rajzolt, festegetett.

Egy év múlva kislányuk született, majd nőtt, mintha húzták volna, és hamarosan egyesítette magában a két művészeti ágat: csodásan írt, és pompásan rajzolt, festett.

A tanító bácsija ezt a különös levelet küldte egyszer a kislány, Rózsafás Klárika szüleinek:

Kedves Szülők!

Kislányuk dicséretet és egyúttal intőt kapott ma tőlem. Lerajzolt engem, és a rajzot nekem ajándékozta. Nagyon tehetséges! Megköszöntem a rajzot. Csupán azt kérem, hogy kössék a leányka lelkére: ne a számtanórán rajzolgasson a pad alatt, hanem a rajzórán, a padján. No és akkor sem a padjára, mert azt is feldíszítette egy bájos kis képes történettel!

Üdvözlettel: szilváshegyi Kerekeskutas Márton

Mi történt az arany zsebórával?

Arról a varázsló úgy elfeledkezett, hogy csak sok év múlva jutott eszébe. Nem csoda, hiszen hét másik zsebórája is volt. Végül azonban eszébe jutott, és kíváncsi lett: ott van-e még Kacsalaki László szerkesztő úrnál?

Ott volt. A varázsló elmondta a hátlapján levő szöveget, mire a szerkesztő vissza akarta adni neki jogos tulajdonát.

Sasfogó Károly nagyot nevetett:
- Ön, Szerkesztő Úr, a százegyedik tetőtől talpig becsületes ember, akit megismertem, de nem juttathatom be TETŐTŐL TALPIG BECSÜLETES EMBEREK című könyvembe, mert az már megjelent, legfeljebb, ha lesz belőle bővített kiadás is.. Ám írok egy ajándékozási iratot, legyen Öné ez az óra!

A szerkesztő szabadkozott, de hiába. Végül nem tehetett mást: megköszönte.

Ezt az aranyórát Kacsalaki László megtartotta emlékül. Jól tette, mert a zsebóra szerencsét hozott neki, de még fiának, majd unokájának is. Sikeres könyvkiadó
tulajdonosa lett. Nála jelent meg Márton és Piroska kislánya, Rózsafás Klárika első könyve is, a VIRÁGOK MESÉI.

(2013)