Nyár felé tart a táj. A pitypangerdő
sárgája fényt legel dús füvű réten.
Fent a kékben foszlik a felhő csíkja, -
felfeslő varrás az ég szövetében.

Nyár felé tart a táj. A volt nyarakra
az új nyarak észrevétlen rakódnak.
Fogynak a mák, s este a horizonton
nincsen sehol sem csillaghozó holnap.

Hangyák futkosnak. Tűnik: össze-vissza
s ha nincs így, - mit ér, mit ösztönük lelhet?
Egy-egy szorgos talán megkaphat, vágyként,
csöpp hangyaálmot ringató szerelmet..

A versben is hangya: kereső ösztön.
Lecsupaszított már öröm és bánat, -
de én úgy haljak meg, dacos varázsló,
ki hangyanépért is sírt, - önmagának.

Érte is sírt. Felfénylik foszló felhő,
s oly mindegy már: szerette, nem szerette
e hangyanépet, de rábízta olykor
istenére: édenkert-képzeletre.

Megy a táj. Gőgös fáraó napok közt
bekerítenek csillagtalan esték.
A Csillag távol. Vörös-piros teste,
ötágú álma egy szívben meleg még.

S érzem milyen jó menni át a létből
elképzelt nyárba, mely szívemnek drága, -
otthagyni öntudatlan hangyanépet,
s emlékezni volt tájak Csillagára.

Emlékezni! Elérhető az emlék
annak is, aki egykor át nem élte, -
ha görbesége, sunyi gyávasága
nem ítéli rablánc imádó létre.

(2013)