Neved nem tudom, rovarfurcsaság,
csúnya szépség, melyen mozog a csáp,
hatlábú lét, petéből lett csoda,
nagy, teremtő kör gúnyos mosolya.

Elővehetném képeskönyvemet:
benne rovarkép, hatalmas tömeg,
de lusta is, meg költő is vagyok, -
s te sem kívánsz tudós vizsgálatot.

Bevallom, már a versem elején,
ösztön lényecske, hogy lenézlek én,
bár emberi, s állati ösztönök
rokonok, köztük csupán térközök.

Neked nincs lelked, s csak a testi fáj,
ha küzdés, kín világa rád talál, -
s jobb volna, ha csak az fájna nekem
a testemben, ami lélektelen?

Hát.. nem tudom. A tudós tudja tán, -
vagy színleli, hogy tudja. A talány,
lehet, belül nála is megmarad,
s a lényeget elrejtik a szavak.

Versem lenéz, különös kis rovar.
Kitin vázadnak csöppnyi szárnya van.
Kapaszkodsz, eszel, menekülsz, mi itt
ugyanezt tesszük, - de téged a hit

szellemekkel nem nyomorít, s a szó
nincs benned, gyakran szív-bántó való.
Lehet: jobb neked e hatlábú lét,
mint a miénk . Biztosabb menedék?

Valószínűleg. Itt hagylak, maradj,
hat lábaddal, száraz levél alatt,
avar utadon, ahol hallható,
- tán végzet-hangként, - feketerigó!

A végtelenben ér annyit Neked
ős sejt-álmod, mint nekünk képzelet?
S a halálod? Abban is látom én
sajátomat. Fénycseppecske remény

nem segíthet nekem, akár neked:
ki él, s meghal, csak névtelen lehet.
S a Végtelen? Hát annak sincs neve, -
s névtelen öröklét az Istene.

Lapulj, rovar, száraz levél alatt!
Köszönöd, vagy nem: kioktattalak,
s megyek tovább. Vers hív, üzen nekem?
Vagy öröklétből Nincsen: Istenem?

Ha az utóbbi: Ő másfajta Nincs.
Nem várja: hízelgően rátekints.
Nem térdeltet gyötrő kövekre le:

más Vers-idő, Végtelen, Istene!

(2013)