Le akartam írni a falu nevét, melynek határában, kicsit eldugott helyen, ott van a címben említett gyönyörű mini világ, parányi ökoszisztéma, - de meggondoltam magam. Egyesek könnyen Magán-Édent csinálnának belőle, vagy, ha ez nem volna lehetséges számukra, tönkretennék: ha már nem lehet csak az övék, másoknak se adjon örömet.

Sok-sok Édennel történt már ilyen rossz dolog. 1989 után Korunk Gátlástalan Rablólovagjainak egyike, mint az újságokból akkortájt értesültem, egész fenyvest irtatott ki törvénytelenül fa-névrokonából. Ettől haja szála sem görbült meg a nagyhangú "jogállamban", sőt, megvásárolt hetilapja még akkor is dicsőítette a gazfickót, amikor már végzett vele gengsztercimborája golyóbisa.

Hát, bizony, nem tudok magamra erőltetni valamiféle "krisztusi szeretetet" ilyen és hasonló ügyekben..

No de, így, nyár elején, mégiscsak könnyebb kilépnem az emberi világból, - valami emberiesebbe, vagyis a természetbe. Külön öröm, hogy leányunokáimmal együtt tehetem /Máté, a "nagyfiú", már nyolcadikos, nem szokott hozzánk csatlakozni, amit egyrészt nagyon sajnálok, ugyanakkor megértem másféle érdeklődését/. Szilvike ötödikes, Fannyka elsőosztályos elemista. Kicsit panaszkodnak a magas fű miatt, amely akadályozza az előrehaladást, de érzem hangjukon: egyúttal élvezik is az "afrikai tájat". A patak nem az általam kedvelt igazi patak, inkább bővizű erecske. Halak nincsenek benne, amit nagyon fájlalok, de a lányok nem veszik szívükre a kis uszonyosok hiányát.

A patak mentén érdekesség, amiről nem is nagyon tudnak a faluban: keletkezőben levő tavacska. Néhány évvel ezelőtt párszáz négyzetméteren beszakadt a föld, mintegy három méter mélyen, nagyon meredek partokkal. Az elmúlt években hol volt benne víz, hol pedig, szárazság idején, nem. Most víz van az alján, sekély, helyenként kis pocsolyákra szakadozott. Az egyik ilyen pocsolyában mini kígyó: nemrég kelhetett ki a tojásból, nyilván sikló. Közelebb nem mehetünk hozzá, mert a part túl meredek, ha cipőnk iszapba merül, vége a kirándulásnak. A lányokat igen érdeklik az ebihalak, néhányat kifogunk, közelről megnézzük "kutatóedényünkben", majd visszaengedjük őket a vízbe. Kíváncsi vagyok, hogy mikor lesz a beszakadt földdarabon igazi tó. Lesz-e egyáltalán? Talán évekig is eltarthat, amíg erre a kérdésre megszületik a válasz.

Jóval távolabb, mintegy kilométernyire, horgásztó, annak közelében láttam először kék galambot. Költőbarátom, amikor KÉK GALAMB című versem olvasta, azt hitte: ilyen galamb nincs is a valóságban. Van. Igaz, ritka vadgalambfaj, de ezen a tájon megtalálható.

Átkelünk a patakon, nem túl széles, mégis ugrani kell, ami kicsit kockázatos: aki az ugrást elvéti, annak vízbe merül a cipője. Annyira nincs még nyár, hogy a napon egykettőre meg lehessen szárítani, mezítláb viszont nem lehet továbbmenni, sok minden szúr, vág, nyom, sebez.

Mindenütt új nád nő /az elhaltat leégették/, de ott, ahol átkelünk, még barna a nádliget. Ligetnek gondolom, óvatosan megyünk benne előre, széthajtom a nádat, nehogy megsebezze valamelyik unokát. Hamarosan rájövök, hogy, mint életemben már annyiszor és annyi mindennel, elszámítottam magam: nem nádliget ez, hanem hatalmas náderdő. Némi bosszúság ez, lelkem mélyén, bármilyen humoros is, úgy érzem: kötelessége lett volna nádligetnek lennie, ha én annak tartottam. Mindegy, most már nincs visszaút, az kudarcérzést keltene, inkább megyünk tovább. Újabb erecske, valahogyan átvergődünk, majd süppedős-ingoványos rész jön, de csak cipőinket veszélyezteti, életünket nem. Kis természeti ingoványocska ez, a nagy, fertelmes bűzű, igazán veszélyes mocsár másutt van, a Hungarian valóság másik területén.

Aggódom a lányokért, de remekül viselkednek, élvezik a kalandot, bár, illemből, kissé panaszkodnak is. Nekik csak nádrengeteg ez, nekem több ennél, fel-felvillannak életem útvesztői. Többször is sikertelenül próbálunk kitörni a nádasból szabad területre.. de végül sikerül!

A lányok hosszú nádszál bóbitás részével heccelnek hátulról, nevetve tűröm egy darabig, aki ilyen remek lányok nagypapája, az ennyit igazán elviselhet, ám mindennek van határa, végül én is nádszálat török le, visszaheccelem őket. Nem ijednek meg valami nagyon, ők ugyanis ketten vannak, és ráadásul igen ügyesek.

Nem csupán nagypapa vagyok azonban, hanem a kis expedíció egyetlen teherhordója is. A feleslegessé vált ruhadarabok hátizsákomba kerülnek, amelyben ételek, italok, továbbá lepkefogó dobozok is vannak. Itt, a fákkal, bokrokkal tarkított, de nagyobbrészt szabad területen csillogó felületű zöld virágbogarak repülnek. Ezeket Fannyka nem szereti, kicsit fél tőlük, igaz, ami igaz, a mintegy két centiméter körüli nagyságú, nagy ívben repülő kis helikopterek elég félelmetesek, de ártalmatlanok. Az ember nem mindig attól fél, amitől félnie kellene, én mindenesetre igyekszem megvédelmezni tőlük Fannykát.

Erdőszélhez érünk és gyönyörű csodához: előttünk a Pici Éden!

Én nevezem el így, azonnal. Lenyűgöző látvány. Néhány négyzetméternyi vízfelület mindössze, de, mélysége akár az egy métert is elérheti. Vizi bogarak futkároznak rajta, majd pedig megjelenik nyolc-tíz, feketés hátú halacska.

Mindig ilyen tavacskáról álmodoztam, amelyik ott ragyog, majd komorul el Fényország és Árnyország határán, amelynek tükörarcán ébrenlét játszik álommal, valóság képzelettel. Lehet, hogy ide jár inni az a szép agancsú szarvas, amelyik a nádasnál riadt meg tőlem, és Szilvike, a kis szemfüles, még láthatta futását felfelé a dombokon. Fannyka, sajnos, későn érkezett oda.

A nádasból furcsa madárhang száll felénk. Sajnos, nem tudom melyik madáré lehet. A kakukk is megszólal, ez az "ismeretlen ismerős", aki más madár fészkébe csempészi tojását, és ezzel a madár saját gyermekeit halálra ítéli, hiszen a nagy kakukkcsemete kilöki a fészekből mostohatestvéreit. Hogyan szokott rá a kakukk erre a "bűnös" tevékenységre, a biológiatörténet melyik korszakában, nem tudom, pedig érdekelne.

Elnézegetjük a mini tavacskát, a körülötte levő rejtélyesen ágas-bogas, szövevényes fákat. Az erdőbe nem megyünk be, nagyon sűrű az aljnövényzet, szinte áthatolhatatlan. Könnyen megsérülhetnénk, már az elején is magas "csalánkapu" barátságtalankodik.

Fecskék mutogatják sötétkék frakkjukat az égi tündérkéknek. Nagyon tetszik, elbűvöl a Pici Éden, drágakő-ragyogású felületével, fekete, barna és zöld labirintusaival, békéjével.

Béke?

Igen, annak látszik, ahogy elnézegetjük, - de békés-e valójában?

Békahangok nyugtalankodnak. Már érzem magamban a verset, az ERDEI TAVACSKA első sorait, a kábító gyönyörűséget és az azt követő mély szomorúságot, igen, sajnos, itt is, a természetben is, érzem a világot.

Jó volna pedig nem érezni, pontosabban, nem annak érezni amilyen valójában. Jó volna nem látni, nem tudni az igazságot, azt, hogy nincs Éden, talán nem is volt, valószínűleg sohasem volt.

Fecskék húznak eltűnő vonalakat az égen, minden eltűnik, tehát valójában, igazából, semmi sincsen. A Szépség, az Igazság Szeretete, egymás önzetlen segítése, ha nem is gyógyíthatná meg az emberiséget, legalább tüneti gyógyszer lehetne a létezés, az elmúlás, a hiábavalóság fájdalma ellen.

Fehérszirmú, kerek virágok meg-megperdülnek az út mentén: Szilvike és Fannyka előrefut.

Érzem, hogy a Pici Éden sorsa is emberi sors lesz. Aggódom érte, azt kívánom: ne legyen az, legalábbis addig ne, amíg csak lehetséges. Aki igazán ember volt, most az, vagy a jövőben emberségre születik, az menekülésre született, vagy fog születni. Az Édenek nem mások, mint parányi búvóhelyek ebben a nagy menekülésben.

A létezés, az elmúlás, a hiábavalóság fájdalma ellen, persze, a fentebb említettnél hatékonyabb tüneti gyógyszer is van: harácsolás, önzés, becstelenség, érdek-hazudozás, érdek-igazságtalanság, ájtatoskodó kétszínűség, mások /sokszor igen primitív/ gyalázása, öntelt hatalmaskodás..

Ó, vélt /vagy valódi/ ellenségeim, bizonyos értelemben nektek van igazatok! Sok mindenféle magán-bajra utóbbiak jelentik a talán százszorosan hatékonyabb írt, - de én mégsem tartok veletek. Én azt az Igazi Édent keresem, amelyről tudom, hogy úgysem fogom megtalálni. Mégis, még így is, többet ér számomra keresése, mint az, ha veletek tartanék!

Egy Piros Csillag /melyet Ady is, József Attila is, és még sokan mások, akiket tisztelek, igen nagyra tartott/ Istene pedig megbocsátóan mosolyog rajtatok. Furcsa paradoxként úgy értettetek meg a történelemből mindent, hogy egyúttal nem értettetek meg semmit.

Fácán rekedt hangja kakaskodik ki egy bokor mélyéről. Megyünk a völgyben, a tűnődő hegyek felé, virágok, álmok, gondok, örömök kis falujába, ahol talán, legalábbis remélem, itt-ott a kertek, szívek mélyén, szintén megbújik egy-egy pillanatnyi menedék, egy-egy pici éden.

(2005)