Hol volt, hol nem volt.. Ám azért hol itt, hol ott mégiscsak volt, lovon, vagy éppen nem lovon: Hipphopplovon Dániel varázsló királyfi. No, ha varázsló is, királyfi is, - az már mégis valaki!

E királyfi hatalmas birodalma félig képzeletből, félig valóságból épült fel. Egyik fele sem volt ám kicsi!

A Valóság segítette benne a Képzeletet, a Képzelet pedig a Valóságot. Hát, kérem, csak az ilyen birodalom pompás, amelyben békésen, egymást segítőn megfér egymással munkálkodó kéz és találékony agy, művészet és tudomány, becsületes ész és érző szív. Ebben a birodalomban a lélek megbecsülte a testet, de a test is a lelket. No, nem is folytatom leírását, mert elszorul a szívem, ha azokra a tájakra, országokra, birodalmakra gondolok, ahol nincsen így!

Ám térjünk vissza Hipphopplovon Dánielhez. Egy nap elfogta a vágy, hogy ellovagoljon ide-oda, keresse a szívéhez illő szívet, vagyis azt a leányt, aki szerető, hűséges felesége lehetne.

Lova nem volt csoda ló, csak egyszerű, közönséges mesebeli táltos. Tudott szélsebesen repülni, villámgyorsan úszni, fergeteges vágtába fogni, sárkányokon, várfalakon átugrani, lovasának jó tanácsokat adni, megállni, elindulni. No, ha csak ezeket tudta is, Hipphopplovon Dániel nagyon szerette. Most is megkérdezte tőle:

Picipaci paripám!
Tudod mi a jó irány?
Induljon az égerő,
leányszívhez repítő!

A lovacska máris indult Dániellel, és rögtön a legjobb helyre vitte lovasát, mert az Évszakok Urához és annak feleségéhez. Nekik öt leányuk volt. Öt leányból sokszor könnyebb feleséget választani, mint egyből, habár, elismerem, nem mindig, mert néha leány nincs csak egy, és két szív máris lakodalomba megy, boldogan, mint egy bizonyos meseírónál is, de az másik történet..

Az Évszakok Ura és felesége nagyon megörült, mert tudták ugyan Dánielről, hogy kicsit válogatós, de azt is: őszinte, jólelkű, bátor. Meg azt is: öt hajadon leányuk van. Azok a szülők, akik hasonló cipőben járnak, tudják mit jelent öt leány, - ha nem is lehet megdönteni velük a leányszámok rekordját, mert egyes családokban előfordul több is.

Úgy megörültek a szülők Dánielnek, hogy madarat lehetett volna fogatni velük. Fogtak is, de egy idő után a királyfi megsokallta a madárszámot, és így szólt:

Még több madár berepül,
s bűvös zsákom elrepül!
Az én szívem másra vár:
jó lenne szép lánymadár!
Olyan, aki szívesen
kopogtatna szívemen,
s szívem, ha szólna: - SZABAD!, -
megfognám e madarat.

Ez az őszinte beszéd, kertelés nélkül a kertben! Az Évszakok Ura és felesége most már fél lábon ugrált örömében, igaz, csak félóráig, de az sem kevés, - egyszer próbáljátok ki!

Végül így szóltak:

Első lányunk a Tavasz.
Hajára szirom havaz.
Lesd hát, három hónapig:
a szívében mi lakik?

Odasietett a Tavasz. Olyan gyönyörű volt, hogy még a Nap is megállt az égen, nézte, nézte, de azután továbbment, mert a kötelesség, - az kötelesség!

Milyen volt az a három hónap a Tavasszal?

Annyi virágot még sohasem látott Dániel, mint amennyi a lábuk előtt termett. Annyi fénysugár még sohasem táncolt a tavon, mint akkor, amikor rápillantottak. Annyi nyúl még sohasem bolondozott a dombokon, mint amikor arrafelé jártak. Annyi madár még sohasem rakott fészket, mint azokra a tavaszi fákra, amelyekre felpillantottak. A Tavasz pedig fénypettyes, félig áttetsző ruhájában igéző volt. Kedves incselkedéssel próbálta a királyfi szívét maga felé hívogatni.

A közmondás úgy tartja: jóból is megárt a sok. Igaza van? Nem hiszem, de, ha már ártalom ér, akkor én inkább a jót választanám. Szépségre is érvényes a mondás? Nem tudni. Tény viszont: a királyfi a harmadik hónap végére, bármennyire hihetetlen, kissé megunta a sok szépséget.

Észrevették ezt a leány szülei, és így szóltak Dánielhez:

Arcodon töprengést látunk.
Jöjjön inkább Nyár leányunk!
Forró napszív szívnek hőt ád,
s szerelemig lendít hintát!

Tényleg! A szépséges Nyár olyan leány volt, akinél a kedves humor komolysággal párosul. No és azok a ringó, aranykalászos búzaföldek! Azok a szikrázó gyémántokkal ékes vizek! A leveleken csend-manócskák pihentek, sütkéreztek. Kéklőbb ég még sohasem ölelte át a zöldsapkás hegyeket!

Hanem a királyfi szíve a harmadik hónapra kicsit ellustult a dédelgető melegtől. Augusztusban Dániel már szórakozottan görgetett ide-oda egy hatalmas görögdinnyét.

Észrevették ezt a leány szülei, és így szóltak Dánielhez:

Arcodon töprengést látunk.
Jöjjön inkább Ősz leányunk!
Évszak, ha gyümölcsöt termett,
átnyújt majd igaz szerelmet!

Az Ősz szívdobogtató leány volt. Sokat adott a divatra, - de, meg kell adni, kápráztatóan gyönyörű volt sárga, majd barna, sőt, vörös szoknyában is. Huncutkodó, fénytelt, édes szőlőszemeket mutogatott, adott Dánielnek, de azért saját nagy szemeit is bevetette a legény szívéért való játékos küzdelemben. Arca kipirult, mint gyönyörű alma. Kosárnyi diót is a legény lába elé koppantott, egyenként. Nevetett: - Kopp, kopp, kopp! Ez a leány szívet lop! Egy diót ugyan tévedésből a legény fejére ejtett, - de nem minden tévedés bűnbe esés!

Dánielnek tetszett a leány, mégis egyre elmélázóbb lett. Szórakozottá vált. Persze, a szerelemtől is lehet valaki szórakozott, de Dániel még a harmadik hónap vége felé sem volt ott, hanem attól kissé távolabb.

Észrevették ezt a leány szülei, és így szóltak Dánielhez:

Arcodon tűnődést látunk.
Jöjjön inkább Tél leányunk!
Lelke fenségesen fehér,
így szerelmet méltán remél!

Tél kisasszony mindent bevetett, amibe a szerelem magvai elvethetőek: havon repülő szánkó száguldását hegynek fel, hegynek le, répaorrú hóember sereg éljenzését, jégvirágos ligeteket, deres réteket.. Mutogatta zúzmara díszes, bűvös gyűrűjét, karkötőjét, sőt, még egy hideg méltósággal fénylő ezüstórát is ajándékozott Dánielnek, ami nem csak az évet, évszakot, napot, órát, percet, másodpercet jelezte, hanem, ha megnyomtak rajta egy gombocskát, viselője hangulatát, valamint a várható időjárást is.

Dániel köszönte az ajándékot, de a harmadik hónapban már unta a sok fehérséget, meg a fák, az erdő feketeségét, még a felette elszálló varjakat is, hiába hullt alá csőrükről a tanács, hogy kár halasztgatni a lakodalmat.

Ő maga fordult az Évszakok Ura és felesége felé:

Gyönyörű ez a négy lány.
Százszor mondom rájuk: - Lám!
Ám, ha szívem ide vitt,
kérdem: van egy ötödik?

Ötölt-hatolt az Évszakok Ura és felesége, de végül, nagy nehezen, kelletlenül kibökték:

Felborulhat a telt rocska, -
de van! A Négyévszakocska!
Egyszer tavasz, máskor a nyár
szívére hajol, rátalál.
Ősz gyümölcsét ízlelgeti,
ha kedve úgy hozza neki.
Őt nem javasoljuk Néked:
néha jege hideg télnek.
Különös lány. Oly szeszélyes!
Így veszélyes, nem kétséges.

Milyen furcsa némely legény, még ha királyfi is, és hozzá varázsló is! A szülők által bevallott leányszeszélyesség felcsigázta Dániel érdeklődését, olyannyira, hogy a csigát nem is tudta leszedni magáról. Így szólt:

Szöcske ugrik, s szívem kedve!
Jöjjön az a Szeszélyeske!
Sőt! Egy évig udvarolok.
Ha tőle szerelmet kapok,
s megszeretem, akkor legyen
lakodalom völgyön, hegyen!

Jött is ám a leány, Négyévszakocska, pirosvirágos szoknyában! Kalapján csíkos csigaház csillogott, egyik kezében esernyő, a másikban napernyő volt, utóbbin mókusok ugrándoztak, táskájából bájos körték kandikáltak ki kíváncsian, orrán pedig mókásan ide-oda sétált néhány hópihe. Egyik percről a másikra megváltozott a táj körülötte, de ő maga is a tájjal, forgott, pörgött, megállt, majd újra elindult, nagy szemeit a királyfin sétáltatta.

Szép volt?

Gyönyörűbb a gyönyörűnél!

Egy évig udvarolt Dániel e leánynak, igaz, a leány is neki. Mindketten olyan boldogok voltak, hogy arra még a sárgarigó is nagyot füttyentett, - de nem a sárga irigységtől, hanem elismeréssel.

Végül azt mondta Dániel a leánynak, amíg átölelte, a csókok szünetében:
- Légy a feleségem, szeszélyeske Négyévszakocska! Annyira szeretlek, hogy férjedként minden szeszélyedet el fogom viselni, ha igent mondasz kérésemre! Megfogadom!

Szeszélyeske nevetett:
- Nemet mondok!

Megijedt Dániel, elkomorult az arca, mint a hegy, ha fekete felhő ereszkedik le rája.

A leány azonban folytatta:
- Nem a kérésedre mondok nemet, hanem arra, hogy úgy szeszélyeskedjek, ami neked nem fog tetszeni. Csak úgy szeszélyeskedek majd, hogy ne ábrándulj ki belőlem. Megfogadom! A kérésedre viszont igent mondok, ha kell, százszor is!
Nem fut ez a nyuszi, itt egy újabb puszi!

Kéz a kézben mentek az Évszakok Urához és feleségéhez. Azt mondta Dániel:

Minek ide a sok beszéd?
Megkérem lányotok kezét.
Nemes bor sohasem lőre..
Készülhetünk esküvőre?
Szeretem Őt nagyon-nagyon!
Előttetek megcsókolom.

A csókból látni lehetett: Szeszélyeske is rajong Dánielért.

Ujjongtak a szülők, egyből beleegyeztek a házasságba, kettőből máris arra gondoltak: ha a szeszélyes Négyévszakocska ilyen jól elkelt, akkor másik négy lányuk sem marad pártában. Igazuk is lett!

A lakodalomban volt minden, amit négy évszak termett: virágdíszes torta, tortadíszes virág, kacagó cseresznye, szájba megyegető meggy, édes, vörös görögdinnye szeletek, legényekkel és leányokkal szemező bűvös szőlőszemek, még hóemberek is, csak ők tánc közben kissé olvadozni kezdtek, - de mire való a hűtőszekrény?

Ami nem volt a lakodalomban, de valaki hiányolta, hát azt a varázsló rögtön előteremtette.

Egyébként Négyévszakocska és Dániel később együtt is teremtettek, valakit, a szívükből: kisbabát, Hipphopplovon Szeszélyeskét.

Nőtt, növekedett a kicsi, és majdnem mindig jó volt, kivéve akkor, amikor belebújt egy kisördög. Ilyenkor így szólt hozzá mamája, vagy papája, látszólag kissé figyelmeztetően, de belül titkolt mosollyal:

Teringette, teremtette!
Mit csinál e lányka egyre?
Jöjjetek hát varázskörök!
Vigyétek a kis ördögöt!
Másutt is van kisleányka,
ki az ördögöcskét várja!

Ez a jóságra visszavezérlő versike annyira megtetszett a kislánynak, hogy amikor az ördögöcske, saját érzése szerint is, túlzásba vitte benne a csintalan hejehuját, akkor ő is elmondta önmagának, és visszavezérelte magát a jóság mezejére.

Lám, ilyen tanulékonyak már a kicsi varázsló leánykák is!

Ha jól meggondolom: a nem varázslótól született gyerkőcöknél is előfordul ilyesmi.

(2013)