Töprengő Ferenc, a bölcselő, abból élt, hogy könyveket írt életről, halálról, jóról, rosszról, végesről, végtelenről. No, ha ebből meg tudott élni, az már önmagában nagy eredmény, bár hozzá kell tennem: ez a Ferenc azért nem előkelő villájában ette ezüsttálról a fogolypecsenyét, hanem kissé szerényebb házikóban töltötte napjait csinos feleségével és legénysorba került fiával, - de azért a földi javakat illetően nem panaszkodhatott.

Ám nevéhez híven mindig töprengett valamin. Délutánonként sétára indult az erőben, a séta hossza pedig attól függött, hogy min gondolkodott és mennyire.

Egy nap azonban túl hosszúra sikeredett a séta, nem lelte a visszautat. Rádöbbent: eltévedt. Ember éppen nem járt arrafelé, és már alkonyodott. Esőfelhők is gyülekeztek.

Joggal félt attól: ha eléri az eső, bőrig ázik. Törte a fejét: mint lehetne ezt megelőzni? Hatalmas, félig már korhadt fát talált, annak törzsében pedig igen nagy üreget. Belebújt.

Az eső még nem jött, és ezért úgy döntött: kimászik egy időre. Ám az üregen belül megroppant alatta a fa, nem tudott kijutni. Csupán a fejét volt képes kidugni az üreg nyílásán.

Rájött: nem csöbörből vödörbe jutott, hanem veszélyből másikba, sokkal nagyobba.

Megcsillant azonban a remény, mert rőzseszedő nénikét pillantott meg. Udvariasan kérlelte:
- Drága nénike, segítsen rajtam! Meghálálom!

Van remény, amelyik megcsillan, de mindjárt ki is alszik. Így történt most is, mert a nénike babonás volt. Azt hitte: egy szellem feje néz ki a faüregből. Úgy látszik: rossz szellemekről többször hallott, mint jókról, mert eldobta a hátán vitt rőzsét, és elfutott, miközben ijedten kiáltozta:
- Fej a fában! Fej a fában!

A kiáltozás hatására Töprengő Ferenc fejében már elindultak a gondolatok. Igen, igen, a nép babonáiról, tudatlanságáról fog szólni a következő könyve. Persze, csak akkor, ha nem hal éhen-szomjan itt, az erdő közepén, a fában.

Éjjel keveset aludt, mert nem volt kényelmes a helye, viszont sok bagolyhuhogást hallgathatott, meg puskaropogáshoz hasonló hangok is átszűrődtek a távolból.

Reggelre szép, napfényes idő lett, rigófüttyös, de Töprengő Ferencet ez sem vigasztalta. Éhes volt, szomjas volt, - már töprengeni sem volt kedve a világ dolgain.

Ekkor vadászkalapos úr közeledett. Ferenc fából kikandikáló feje láttán megemelte a kalapját, köszönésképpen, és már ment is volna tovább. Ha valaki a fába bújik, különös szokás, de teheti. Nem tilos!

Megijedt Ferenc: elmegy a vadászkalapos úr, ő meg itt marad a fában. Eszébe jutott, hogy mit kiáltott menekülése közben a rőzseszedő néne, és most ő kiáltotta:
- Fej a fában!

A vadászkalapos úr megfordult, és kíváncsian odament a fához, bemutatkozott:
- Furánfirka Kálmán vagyok, és előbbi kijelentését helytelenítenem kell. Kidugott feje nincs a fában, csak a teste. Ezt kellene kiáltoznia: - Testem a fában, bent, fejem a fából kint! Amint PONTATLANSÁGOK, TÉVES MEGHATÁROZÁSOK, MINT A VILÁG FEJLŐDÉSÉNEK GÁTJAI című könyvemben írtam..

Itt Töprengő Ferenc felkiáltott:
- Ne tréfálj velem, Kálmán! Nem ismersz meg? Töprengő Ferenc vagyok, jó néhány könyv, közöttük A FEJETLENSÉGEK OKAI A NAGYVILÁGBAN címűnek is szerzője..

Kálmán elővett egy másik szemüveget, kicserélte a szeme előtt levővel, és szemrehányóan így szólt:
- Tényleg te vagy az, most már látom, de abban a könyvben nem soroltad fel a fejetlenségek, zűrzavarok valamennyi meghatározását, és okát.. Miért másztál bele ebbe a faüregbe?

Ferenc elmagyarázta a dolgot, az eső elől való menekülését, bár a végén nem is esett, csak vele esett meg az, hogy nem tud kibújni az üregből.

Félórás vita után Kálmán elszánta magát, hogy segítsen bölcselőtársán:
- No, jó! Előveszem a bicskám és kitágítom az üreg nyílását. A nyakadra vigyázz, mert ha a bicskám belenyiszál, lehet, hogy előbb csak a fejed szabadul ki a fából, külön, és a tested fejetlenségben fog szenvedni..

A fasebészeti műtét azonban sikeres volt, csupán Ferenc bal füle került némi nézeteltérésbe Kálmán bicskájával.

Azt mondta Kálmán:
- Gyere velem, Görbeútegyenesítőn voltam, a barátomnál, és most jobb felé, Pirítósra megyek, vagyis haza. Feleségem és leányom majd készít neked valami harapnivalót. Mindkettőnk számára ez most a jó irány, pihenned kell. Később hazatérhetsz Kígyókeresztesre!

Ferenc elmosolyodott:
- Attól függ, hogy mi a célunk, bölcs barátom! Éjjel az üregben puskaropogáshoz hasonló hangokat hallottam éppen abból az irányból, jobbról. Tűzijátékot a parasztok nem szoktak csinálni a maguk szórakoztatására, még ha öröm éri is őket, hanem inkább a kocsmába mennek ünnepelni. Ha agyon akarjuk lövetni magunkat, akkor, persze, az a jó irány, ám ha..

Kálmán éppen cáfolni akarta Ferenc vélekedését, de máris jött néhány szekér, tele menekülőkkel. Az egyik szekéren ott volt Kálmán csinos felesége, és gyönyörű leánya, Furánfirka Éva. A leány ölében pedig nagy kondér, benne még teljesen ki sem hűlt gulyáslevessel.

Ferenc felkiáltott:
- No, akkor a jó irányt én adom meg, de előbb megkérdezem ezektől a jó emberektől: - Merre van Kígyókeresztes?

A menekülők megmutatták. Ferenc így szólt:
- No, ha arrafelé van, akkor menjünk mind oda! Vendégül látom magukat. Ehetnek, ihatnak nálam, de csak ha megfogadják: nem udvarolnak a feleségemnek, mert féltékeny természetű vagyok!

Az emberek nevettek, de érződött: aggódnak a falujukért, Pirítósért. Ferenc nyugtatgatta őket:
- Ne féljenek! A lényeg, hogy maguk ép bőrrel megúszták, egyelőre. Mit csinálhatnak a házakkal a katonák? Legfeljebb felgyújtják, volt már ilyesmi a történelemben, de attól még a történelem - történelem! Ha az állatokat elhajtják, - arról az állatok nem tehetnek.

Megnyugodtak a menekülők Töprengő Ferenc szavaira?

Nem, ezt tiszta lélekkel nem mondhatnám, de azt, hogy még nyugtalanabbak lettek, igen!

Kígyókeresztesen kinek az aggodalma csökkent?

Nem nehéz kitalálni. Töprengő Ferenc felesége, Klárika, és fia, Károly kínzó aggodalma szűnt meg: mi történt Ferenccel, mint férjjel, illetve apával? Örömükben most a nyakába borultak.

Ki visított nagyot?

Macskás Manci néni, mert most ismerte fel tévedését, hogy nem ismerte fel Töprengő Ferenc fából kikandikáló fejét, és, segítségnyújtás helyett, "Fej a fában!" kiáltással, ijedtében elszaladt. Bocsánatot kért. Töprengő Ferenc biztosította: egy tévedés még nem égesés, akkor sem, ha néha a fába szorult féreg esetleg úgy látja is!

A menekülteknek Ferenc felesége palacsintát sütött, fia pedig odagurított egy hordó vörösbort.

Ferenc bemutatta bölcselő társát, Furánfirka Kálmánt, az meg feleségét, Cecíliát, és leányát, Évát.

Éva nagyon megtetszett Károlynak, gondolatban már el is kezdte írni a leánynak szánt szerelmes levelet.

Fél nap múlva még egy ember érkezett, lyukas kalappal, szakadt gatyában, gondozatlan szakállal, bozontos kutyával. A kígyókeresztesi menekültek felkiáltottak:
- Vinnyogó Sanyi bácsi!

A falu bolondja volt. Az ember leült egy kőre, és tíz percig jajgatott.
Ő a kövön, mindenki más tűkön ült. Mi történhetett az ellenség kezére jutott falujukban?

Végül a bolond így szólt:
- Nem volt gyufám! Kértek!

Nehéz volt kihúzni lassan forgó agyából az igazságot, de amikor Károly adott neki egy pohár vörösbort, mégis beindult nála az észkerék.

Kiderült: nem volt nála gyufa, hiába kértek tőle, de az egyik katonánál igen. A bolond szentül hitte, hogy felgyújtják a falut, ezért felkapaszkodott a Kétfülű dombra, hogy onnan nézze a tüzes látványosságot. Ám a katonák nem gyújtották fel a falut, csak egy ökröt húztak nyársra. Erre a bolond lekiabált valami csúnyát a kapitányuknak, amiért nem láthat faluégést. A kapitány, ijesztésül, lelőtt egyet a féleszű feje felett repülő varjakból. A fekete madár a bolond kalapjára esett.

Később a katonák elvonultak, helyettük lovas jött, a bírót kereste. A bolond jelentkezett: ő bíró is, báró is lehet, ha kap egy kis szalonnát. Kapott. Átvett a lovastól egy pecsétes levelet, de hogy a titok abban még titkosabb legyen, ő is lepecsételte idejövet ezzel-azzal. Most már hétpecsétes titok van benne!

Kivették az észhiányos ember zsebéből a levelet. Nagyon büdös volt, de olvasható. Az állt benne, hogy vége a háborúnak.

- A háborúnak vége, de annak is, hogy égő falut láthatok! - sóhajtott fájdalmasan nagyot Vinnyogó Sanyi bácsi.

Furánfirka Kálmán vigasztalta:
- Ne keseredj el, öreg! Láthatsz te még világégést is, ha megéred! Még a gatyád is tüzet foghat, lángolón loboghat. Bízz a történelemben, jött már háborúra béke, - de békére is háború! Jöhet még ágyú, bámulhat a bárgyú!

Vinnyogó Sanyi bácsin kívül mindenki megnyugodott, de amikor Károly hozott neki egy újabb pohár vörösbort, a féleszű is elővette fél eszének jobbik felét.

Van egy bölcs közmondás: minden kárból van haszon. Példának említeném: ha a vihar összedönti valakinek a házát, az kár, a háztulajdonos számára. A romok között viszont a tulajdonos esetleg megtalálja azt a rézfityinget, amit két évvel ezelőtt vesztett el. Az már kicsi haszon. No és a házat újból fel kell építeni, ez haszon a kőművesnek, ácsnak, tetőfedőnek, üvegesnek, meg más mesterembereknek..

Lett-e valakinek haszna ebből a kalandos történetből?

Nekem, aki leírtam, sajnos, nem, de a fiataloknak, Töprengő Károlynak és Furánfirka Évának nagyon is, mert ezek az események tették lehetővé, hogy megismerjék egymást. Megismerték, egymásba szerettek, összeházasodtak, a szülőktől házat és szőlődombot kaptak Kígyókeresztesen. A dombon - a szőlőtőkéken kívül - jámbor siklókígyó akadt olykor, de keresztes vipera nem.

Évát azonban nem hagyta nyugodni a gondolat: mesebeli faüregekben kincs szokott lenni. Aranyból. Lehet, hogy abban a faüregben is van, ahol Károly édesapja kényszerűségből eltöltött egy éjszakát.

Férjecskéje, Károly, ezt nem hitte, de engedett, mert ismerte a mondást: okos enged, szamár szenved, de meg utóbbinak azt a változatát is, hogy a férj legyen szamár, ha bájos felesége úgy kívánja, mert ilyenkor ez az okos magatartás, és minden más viselkedés csak szenvedést hozhat számára.

Így történt, hogy Éva és Károly, lerajzolt térképpel a kezükben, a hatalmas fát keresték, amelyben igen nagy üreg van. Megtalálták, mert az egész erdőben csak egy ilyen fa volt. Hatalmas, de üreg nélküli, sok, olyan is rengeteg, amelyik üreges, de nem hatalmas, a Károly apja által leírt fához hasonló fa viszont csak egyetlenegy.

Éva vitt magával hosszú nyelű merítőkanalat. Azzal kaparászott az üreg alján, fejjel lefelé, miközben férjecskéje az üregen kívül fogta, nézegette felesége gyönyörű lábacskáit.

Sok korhadt fatörmeléket kiszedett az üreg aljáról Éva, de aranyat nem találtak. Egy tönkrement bőrerszényt igen, ám abban nem volt arany, csak egy szomorkodó régi ezüstpénzecske, meg két pók. A pókok elfutottak, a pénzecske ottmaradt.

Lógó orral ballagott hazafelé az ifjú pár. Közben vigasztalták, csókolgatták egymást.

Otthon Éva apja így szólt:
- Kis pénzérme, de vizsgálatra érdemes. Néha kis koponyában is óriási az ész, máskor nagy, bunkó fejben is csak pinduri. Vigyétek el ezt a pénzecskét régész barátomhoz, Ásóbasa Gáborhoz, a városba, hátha többet ér egy fületlen gombnál.

Bevitték a városba. A régész meglátta, vizsgálgatta, füttyentgetett:
- Hűha! Ez a pénzecske olyan régi, hogy akkor verték, akik egymást verték, amikor még a világ is csak pólyás baba volt! Többet ér, mintha egy láda aranyat találtatok volna. Gazdagok vagyunk! Ti azért, mert megtaláltátok, én azért, mert keresek rá nektek vevőt, és ti nagylelkűen odaadjátok nekem a kapott pénz harmadát. Ne féljetek, olyan jó áron adom el, hogy akár kastélyt is építhettek a házatok helyére! Jó lesz így?

Éva rábólintott. Károly látta Éva bólintását, így ő is ezt tette. Ha a feleség bólogat, a férj ne rázza a fejét!

Ebédre ottmaradtak Ásóbasa Gábornál, megismerkedtek a feleségével, és ötéves gyermekükkel, Pistikével. A kisfiú először arra kérte Károlyt, hogy legyen ló. Fél óráig lovagolt a hátán, de amikor Károly már nagyon lihegett, kivezette a kamrába, amit istállónak hívott. Később Károly megkötözött kalóz volt, akit vízi pisztollyal kivégeztek, majd pedig halott indián, akit tollseprővel életre csiklandoztak.. Végül inkább jobb szeretett volna véglegesen halott indián lenni..

- Milyen jól elszórakoztál a kisgyerekkel, Pistikével! - dicsérte meg férjét Éva. Örülök, hogy ennyire szereted a gyerekeket, mert.. No, később majd elárulok neked valamit, aminek nagyon, de nagyon fogsz örülni!

Károly arra gondolt: talán inkább Pistike szórakozott el olyan jól ővele, hogy ő most már csak a délutáni szundításra vágyik, mielőbb. Ám az jó, ha felesége elárul majd neki valamit, aminek ő nagyon fog örülni. Mi lehet az? Mit vehetett neki titokban, meglepetésül, bájos felesége?

(2013)