Harangba zárt szegény kobold. Üveg-
magányba néz. A nap sejtés, talány.
Törhetne ezer részre szét szilánk
szivárvány-szín, sejtve csillogást,
ahogy villan mind parány darab ...
Kínoz a lét. Kobold-homály, harag.
Miért a fény, ha szemnek rettenet,
nem enged látni titkon szépeket?
Csak h?tlen vágynak keltenek reményt?
Sápadtan megfog, dobban még a szív.
Ütemet ver az agy: csak bízz, csak bízz!
Szabad legyél, lelkedet ha még nem
kötözte meg az önz? némaság,
kelj ma át, nézd üveghegyem, ne félj,
szépen énekelve vár a kék-madár!
Lám, csak ? szabad. Szárnya röpte friss,
suhanva szélnek szóval válaszol.
Emelj, emelj, te lázas szenvedély,
napomba járj, legyen enyém az ég!

Csillag szemek utamra néznek fénnyel áradón.
Tágulj ki tér, ma érzem hív a béke, s átkarol!