Büszke nép az én fajtám.
Csillagokból s hamuból fogant,
minden lélek fura példány,
A világnak csupán észrevétlen gondolat.

Emberebb az emberek között,
mikor a szükség magja megfogan,
szívet ad s bársonyba öltözött
varázslata az id?n átrohan.

Istenibb az istenek között,
mikor széttépi aranyló lelkedet,
sorsodból kitaszít s ítélete fölött
lábad alatt a föld, fejed felett a menny remeg.

S ha létezik is isten, tán nem is egy,
Nem szól az semmit, nem tekint felénk.
Kinek csillagból s hamuból homlokán a jegy,
Lát az és hall, mit más ember meg nem ért.

De néha... ha létezne isten, nem is egy,
olykor-olykor azért lepillanthatna ránk,
hanyagul egy éteri kézzel
megpendíthetné sorsunk fonalát.

Akkor tudnám, míg zeng az ének,
egy másik éteri lény figyel s hallgat,
akkor id?tlen-vad lelkem harcmezején
békét kötne az ördög és az angyal.