Leheletemből e tétova lélek felszakad,
mint alakot formált szellemkép úgy idéz testet,
s a lándzsás hideg ezernyi dárdájára feszíti,
dermedt lobogója megfesti az estet.

Egy pillanat csupán, tán nem is létezett,
Mit a megfeneklett jelen ecsetjével az égre felvetett,
Hogy ott járt, kis testének alakját remegő
közönnyel tépte szét a megfagyott idő.

Szemeimben az ólmos tekintetek fényét
puhára csiszolta csalfa íriszed,
Valahol a mennyek alatt, s a poklok fölött,
lelkem harangjai kondítanak éneket.

És elvesztünk a csend bársony ölelésében.
Miként megszökik az éjben egy kósza felhő,
Érintésünk suttogásán új világot szül a jelen?
s csókjaink melegében századszor is elvetél a jövő.