A fenti közmondás talán valamelyest illik címül e történetre. Tűzönvízenát János és Pista esetében a balszerencse odaforgása megelőzte a szerencsét. Testvérek voltak, jóképű legények. János házát az erdőtűz, Pistáét a Kurtafarkú folyócska áradása pusztította el, még ugyanabban a hónapban. Hej, te, tűz, és hej, te, víz, - olykor tűz, víz bajba visz!

Ami megmaradt: a legények nemesi oklevele, mert Jánosé rézládában, Pistáé vasdobozban volt, jól lezártan.

Azt mondta János:
- Velem a tűz bánt el, veled a víz. A szerencse azonban forgandó. Adjuk mindketten bérbe kis földecskénket, mi pedig induljunk vándorútra, a szerencse megtalálására, magunk felé forgatására.

Feltarisznyáltak, szereztek mindketten nagy, bunkós végű botot, gazfickók fejére koppintó alkalmatosságnak. János erős kötelet is tett a tarisznyába. Pista, szomorúsága ellenére, így tréfálkozott:
- Meg akarod kötözni a szerencsét?

János így bölcselkedett:
- A kötél mindenütt kötél!

Hát, utóbbi igaz volt.

Sokáig mentek, erdőkkel, folyókkal, tavakkal találkoztak, a szerencsével viszont nem. Nyár volt, jó meleg idő. Egy szép holdas estén hortyogást hallottak, erőset.

Azt mondta Pista:
- Úgy vélem, hogy medve hortyog. Bottal fejbe vágjuk, bőrét eladjuk. Már ez is nyúlfarknyi szerencse.

János nem volt ilyen bizakodó:
- Erős a medve koponyája, még a mi bunkós végű botunkkal is dacol. No és láttál errefelé medvenyomot? Egyáltalán: szokott a medve hortyogni, horkolni?

Pista viszont bízott a medve közeli megnyúzásában. János óvatosságra intette, mert akár medve hortyog, akár nem, ne ébredjen fel túl korán az a nem mindig szelíd vadállat.

Óvatosan kúsztak a hortyogás felé. A hold rávilágított a tisztás szélére. Kiderült: két ember alszik, mellettük puska. Fához kötözötten pedig leány nyugtalankodott. Száját betömték azok, akik megkötözték, de nagy szemével igencsak könyörgően nézett a legényekre.

János először a puskákat vette el az alvók mellől, utána hurkot szorított a lábukra. Felébredtek a fickók, de azt is rosszul tették, mert mindegyik kapott egyet-egyet a fejére. Koponyájuk nem volt medvekoponya, rögtön kegyelemért könyörögtek. A legények először mindkettőt odakötözték a fához, szájukat betömték, utána a leány kikötözéséhez láttak.

Csinos volt a leány, nagyon is, látni lehetett a holdvilágnál. Azt mondta János:
- Kedves kisasszony, ne féljen, nemes emberek vagyunk, nemes szívvel, az Ön szolgálatára! A nevem Tűzönvízenát János, az öcsém, ugyanazzal a családnévvel, Pista. Mesélje el történetét!

A leány, kicsit kedvesen csacsogó bőbeszédűséggel, de ezt a legények nem bánták, elmondta: Kardoskereszt Klára a neve. Ellovagolt, most már bánja, hogy ennyire messzire. Ezek a gazfickók megijesztették a lovát. A ló ledobta a hátáról, elmenekült, őt viszont e két zsivány megkötözte. Ki tudja, hogy mi minden történt volna vele, ha nem akadnak rá megszabadítói!

A legények kiforgatták a gazemberek zsebeit, azokban másoktól elrabolt gyűrűket, nyakláncokat találtak. Piros lett a rablók képe, mert minden tárgyért kaptak egy pofont, mindkét legénytől.

Aznap éjjel a legények felváltva őrködtek, a leány azonban egy idő után elaludt, de kiderült: nem horkol. Bár, ha horkolt volna, János azt is megbocsátotta volna, annyira tetszett neki a csinos hajadon.

Reggel azután lekísérték a két rablót a faluba, arról kiderült: Kecseskígyós névre hallgat. Ott átadták a bírónak a rablóktól levett ékszereket. A bíró, amikor megpillantotta a leányt, meglepetten kiáltott fel:
- Tiszteletem, Kardoskereszt Kisasszony! Mint került ide hozzánk, ilyen messzire? Édesapja, a báró, már nagyon aggódhat Önért!

Amikor a leány elmesélte a történteket, a bíró ámuldozott. Rögtön biztosította Klárát, hogy ad neki lovat, és kíséretül két fegyveres embert. A leány azonban így szólt:
- Inkább, ha olyan kedves volna a Bíró Úr, és jó lovakat adna e két legény alá is, köszönném. Megbízom bennük!

A bíró felkiáltott:
- Ahogy parancsolja, kedves kisasszony! Ám ezek a legények, ha bekísérik Patakenegetősre ezt a két pokolravalót, átvehetik a fejükre kitűzött jutalmat. Negyven arany az, nem akármi!

János sietősen válaszolt:
- Mi a kisasszony mellett maradunk, Bíró Úr! Ám egyet mondok, kettő lesz belőle. Kísértesse be Patakenegetősre ezt a két zsiványt, vegye át a jutalmat, és a fele a magáé, a fél munkáért, a másik fele pedig a miénk! Ha visszafelé jövünk majd, akkor megkapjuk a részünk.

Pista kicsit sajnálta a jutalom csorbulását, de nem mert szólni semmit. A bíró viszont örömmel mondta:
- Rendben, köszönöm! Önök igazán nagylelkűek. Úgy lesz, megegyeztünk!

No, szóval, örült János, örült a bíró, és szemlátomást Klára sem búslakodott, amint nagy szemeinek Jánosra vetett pillantásából látni lehetett. Pista meg arra gondolt, az ő része, tíz arany, kezdetnek nem rossz.

Lovagolt a kis csapat. Később három nyúl befejezte földi pályafutását. Megebédeltek. A közelben megzörrent egy bokor. Pista odaugrott, elkapta a kis medvének véltet. Kis medve is medve, még megnőhet, és akkor a bundája..

Nem jó, ha valakinek rögeszméjévé válik a megszerzendő medvebunda. Pista ugyanis három nagy pofont kapott a kis medvétől, aki, már a pofonokból is, kiderült: nem is volt annyira kicsi, és nem is volt medve.

Leány volt az, ágaktól tépett ruházatú, sártól piszkos, de így is látszott: nagyon szép.

Kardoskereszt Klára felkiáltott:
- Éva! Mint kerülsz te ide?

A leány Klára barátnője volt, Sebespatakos Éva. Pista úgy vélte, hogy gyorsan át kell bújnia egy másik bundába, ami nem medvebunda. Letérdelt a leány elé, és így könyörgött:
- Bocsásson meg, kedves kisasszony! Nem akartam Ön bántani, de fejembe vettem a medvefogást, most viszont rájöttem: én viselkedtem bumfordi medveként. Meg tud bocsátani nekem?

Éva csak annyit mondott erre: majd meglátja. Ám az arca elárulta: Pista medvefogó kedve neki, mint leánynak, így utólag, már nem volt ellenére.

A leány kissé zavaros történetet mesélt el. Az ő édesapját, meg Kláráét puskás emberek elvitték valahová. Most lehet, hogy foglyok. Ám az is lehet: előbbiek vitték el magukkal a puskás embereket. Éva elmenekült, mert ő csak egy ijedős leány. Utóbbit most már szégyelli.

Pista nagyon megörült, mert szívében mindig szépséges és félénk leányra vágyott. A kapott három pofont, ami igencsak ellentmondott Éva szavainak, már el is felejtette.

A legény említett vágya egyre inkább teljesülni látszott, mert Éva, akár a lovon volt, Pista mögött, akár a földön, nem tágított a legény mellől. Felderítés címén gyakran előrelovagoltak a közös paripán, amit János és Klára sem bánt, mert addig ők is felderítettek ezt-azt, egymásról.

Lóháton is lehet csókolódzni, ha nem bánja a ló. Ám van olyan földdarabka, amelyik sokall a hátán egy lovat, két lovassal, egyszerre. Így történt, hogy Éva és Pista, a lóval együtt, eltűnt a föld alatt. Nagy gödörbe kerültek.

No, ez nem csoda. Van, ahol árok is van, gödör is van, legalábbis olykor, de ami már meglepetésre méltó: egyiküknek sem történt baja, még a lónak sem, bár utóbbi nagyon megijedt, fülsüketítően nyerített.

A gödör lent egy barlang bejáratához vezetett. Bemásztak a barlangba, végigtapogatták, majd Pista kis tüzet is gyújtott, de nem találtak semmi értékeset, csak egy rozsdás kardot, meg két lábszárcsontot.

Klára és János a lónyerítés irányába nyargalt. Kiáltoztak. Éva és Pista visszakiáltott.

Hamarosan kihúzták őket a gödörből, de a lónak feljárót kellett ásni, mert nagy volt a súlya.

- Ahol nincs, ott ne keress! - vélte Pista, kissé búsan, de azért örült is, mert Éva tudta hogyan, mivel kell vigasztalni a legényt.

A barlang helyét azért megjelölték, mert biztos, ami biztos, - hátha csak titkos, ami titkos?

Fél nap múlva ismerős tájra érkeztek, mármint a lányoknak volt ismerős. A tölgyfák alatt gombákat gyűjtő asszonyt vettek észre. Klára és Éva egyszerre kiáltotta:
- Fülelő Ica!

Az asszony összecsapta a két kezét:
- Klári kisasszony, Éva kisasszony! Mindkettőjük édesapja a kisasszonyokat keresi, férjem is a csapattal tartott. Hol voltak mindmáig?

Kiderült: Ica Kláriék szakácsnője. A férfiakat senki sem ejtette foglyul, nincs is ellenség arrafelé, hanem Klári édesapja fegyveres csapatot szervezett a lányok keresésére. Ica azt is tudta, hogy merre tartanak aznap.

A szakácsnőt hazaküldték a kastélyba, készítsen ebédet, a legényes-lányos társaság pedig megfordult, most ők kutattak az őket keresők után. Meg is találták egymást, éppen az Éva és Pista által felfedezett barlang közelében. Kiderült: az a tájék Éva apjának tulajdona.

Lett nagy csodálkozás, előbb az addig történteken, de utána is, mert egyesült erővel ismét átkutatták, fáklyákkal bevilágították a barlangot. Rábukkantak egy oldaljáratára. Mi volt mögötte?

Medve nem, ördög sem, de még másféle mutatósabb élőlény sem, leszámítva a denevéreket. Egy ládát találtak, de az már alig volt láda. Fáját talán a szú ette meg itt-ott, bizony, igen illetlenül mutogatta tartalmát!

E ládatartalomról kiderült: aranyból, ezüstből készült ékszerek, szobrocskák, serlegek, kancsók, és más értékes dolgok.

Éva apja így szólt:
- Kis csapatunk, de jó a mai napunk! Együtt találtuk, legyen közös a kincs! A legnagyobb kincs azonban számomra az, hogy a leányom él, egészséges.

Előugrott erre Éva, és azt mondta:
- Én sokkal nagyobb kincset találtam, mert ezt a legényt, Pistát! Ő azonban csak az enyém legyen, és én is csak az övé!

A leány apja elmosolyodott:
- Ezt majd megbeszéljük!

Közben János is megfogta Klára kezét, amit a leány örömtől csillogó szemekkel fogadott.

Hamarosan mindkét legény, mindkét leány szívügye eljutott a lakodalomig. Éva és Pista lakodalmán ugyan az ifjú férj részesült egy kis szóbeli fülhúzásban, de kibírta.

Egy tréfacsináló és rímfaragó ugyanis ezt a versikét szavalta, miközben Pistára mutatott:

Ez a férj, ha bájos nejét megunja,
talán így szól: - Hol van a medvebunda?
Kis medvét is, nagyobbat is, keresek,
róluk bundát, értékeset, leveszek!
A kocsmában áruk máris leiszom:
biztos fogás, biztos bunda! Így, bizony!

Azt mondom e férjnek: - Néha más a hopp!
Kis medve a nagy bokorból férjet fog.
Egy kis bocs már bölcső felé megyeget.
Hagyd a medvét, csókold meg a nejedet!

Pista nevetett, és megcsókolta Évát.

János és Klára is követte a példát.

(2013)