Egy özvegyasszony három eladósorban levő lányát nevelte.Nem vetette fel őket a pénz, de azért, szerencsére, elkerülte a szívszorító szegénység is.A három leány közül kettő csinos volt, de lusta, cifrálkodó, kicsit rátarti, a harmadik viszont ragyogó szépség és kedves, dolgos.Anyjuk megpróbálta munkára szoktatni-fogni a két dologtalant, de sikertelenül.Ha tettek-vettek is valamicskét, abban sem volt sok köszönet.Nem használt példabeszéd, kérő szó, korholás, szemrehányás.Lepergett róluk az okos szó, mint a kacsa tollruhájáról a víz.Így az asszony végül beletörődött abba, hogy majdnem minden munkát ő, meg harmadik, legkisebb leánya végez el a házban, ház körül.
A lányok gazdag nagybácsija egykoron sok földet bejárt, kent már írt fura fakír lábára, puszipajtáskodott gőgös indiai maharadzsákkal.Ennek a bácsinak a páncélszekrényében hatalmas, csodálatos macskaszobor volt, ráadásul aranyból, diónyi nagyságú gyémántszemekkel.Ezt a hihetetlen értékű tárgyat annak ígérte a bácsi, aki a lányok közül először megy férjhez.Amikor ezt a lányok meghallották, a két lusta rögvest igyekezett főkötő után nézni, azaz megszerezni a vagyonokkal felérő aranymacskát.A legkisebb viszont kijelentette: az ő szíve nem eladó, nem hogy aranymacskáért, de életnagyságú aranyoroszlánért sem! Ő csak ahhoz megy férjhez, aki őt nagyon szereti és akit ő is viszontszeret.Két nővére gúnyosan mosolygott ezeken a szavakon: nem lehet csak jámbor csacska, kinek nem kell aranymacska!
Másnap éppen vasárnap volt. Nagy báli ünnepségre készülődött a városka népe.Az édesanya mindegyik leányának egyforma fehér selyemruhát vásárolt, nemesen-elegánsan egyszerűt, de éppen emiatt igen szépet.A két nővér irígykedőn dugta össze a fejét és egyikük így szólt:
- Szépek vagyunk, igaz, de húgunkat még nálunk is szebbé varázsolta a természet.Igazság ez?
Ha elmegy a bálba, könnyen megakadnak rajta a férfiszemek.A végén még az övé lesz az a mesés értékű aranymacska! Gyerünk, szaggassuk meg kicsit báli ruháját, mázoljunk rá piros, meg kék foltokat! Ha meglátja: vagy nem megy el a bálba, vagy ha el is megy, ugyan ki fogja felkérni táncra abban a koldusgúnyában?! Persze, gyanakodhat ránk, de teszünk erről! Bekenjük a macskát festékkel, úgyis húgunkhoz húz ez a rusnya állat, ílymódon bűnbakká tesszük nyávogó kedvencét!
A másik leány örömmel rábólintott: jó ötlet, jó lesz ez, igen jó! Összekenték festékkel a cicát, Cirmulinda Melindát, csúffá tették húguk selyemruháját - és lábujjhegyen elosontak.
A mérges cica arra gondolt: meghiúsítja a nővérek álnok tervét, egyrészt mert fényes szőrét így megcsúfolták, másrészt az igazság kedvéért, node hálából is, mert csak a legkisebb leánytól, meg annak édesanyjától kapott ételt, a két nővértől csak cirokseprű-reggelit, kanálkoppantás-ebédet, odébblökés-vacsorát.Eszébe jutott, hogy a múltkor megállított a zöldségeskertben egy hategeres hintót.Uborkazöld-ruhás, sárgasapkás miniemberke utazott azon harangvirág-nagykalapos, álomszép minifeleségével: Dr. Tökmag Jankó, a tudós manó és felesége, Dr.Tökmag Jankóné, tündérleány nevén Billepille
Izibizibella. .Megígérték a cicának, hogy ha nem bántja egereiket, továbbengedi hintójukat, hálából teljesítik egy kívánságát.E fukarságon meghökkent a cica, hiszen úgy tudta: minden mesében három kívánságteljesítést ígérnek hasonló ember- vagy cicanagylelkűségért.
Mire meghökkenéséből magáhoztért, a hintó már messze járt.Most azonban az az egy kívánság is jól jött volna.Szerencsére eszébe jutottak a manóhívó varázsszavak.Beugrott az ajtón Dr. Tökmag Jankó, bebillegett a bájos manófeleség, tündérleánynevén Billepille Izibizibella.Egyetértettek a cica kérésével, mindjárt teljesítették is.Kerekült a cicaszem még kerekebbre!
Amikor a bálba készülő két nagyobbik lány meglátta húgocskájuk ruháját, majdnem hanyat vágódtak, utána meg rémülten hebegtek-habogtak.Szerencséjükre húguk mit sem sejtett meghiúsult rossztettükről, felkiáltott:
- Egy jó tündérke csodát tett báli ruhámmal, selymén gyönyörű piros rózsák illatoznak, kék harangviráguk
csengettyűznek! Igaz, a cicám is összekente az a kis csintalan tündér, de ezen mindjárt segítek! Mi lett ebből az addig is szép selyemruhából! Lélegzetelállítóan gyönyörű! Köszönöm, jótündérke!
A klucslyukon át leselkedő Izibizibella mosolygott, de férjecskéje bosszúsan mormogott magában:
- Csak a jótündérkét említed?! No és engem nem?! Én manó vagyok�
Sejtitek: a varázsszavakra virágok nőttek ki a festékfoltokból, az elszakított selyemrészek pedig összeforrtak.
A cicát viszont elfelejtette megtisztítani a manó a bűvös szavakkal és, sajnos, a manó felesége is� Node egy kis langyos, illatos habfürdő még a cicának sem árt hébe-hóba!
A sors néha nem csupán az embereket tréfálja meg, hanem - bármily hihetetlen! - a manókat, tündéreket is.
A legkisebb leány a bálban megtalálta szíve választottját, de nővérei is barátságos, daliás, komoly udvarlóra leltek.Hármas lakodalom lett az udvarlások vége - és így közösen kapták meg nagybácsijuktól az aranymacskát.Az igazi csoda azonban ezután következett!Mindkét csinos, de lusta leányból kedves, derekasan munkálkodó menyecskét nevelt a férje szép, de határozott szavakkal, okos példamutatással, a szívbéli jóság ébresztgetésével.A jóság ugyanis sok lustácska, haszontalannak tűnő, irígykedő leány szívében is ott van, csak esetleg mélyen alszik.Az okosan szerető férj azonban felébresztheti ebből a nemkívánatos álomból!Persze, olykor a dolog megfordul: a feleségnek kell a férjecskéje szívében szundikáló jóságot ébresztgetnie�