Víganarató Palkó házasember volt, kis háromszobás házzal. Felesége, Katóka, szép volt, kedves, szorgalmas. Nem voltak gazdagok, de túlontúl szegények sem. Volt egy kis földjük, tehenük, lovuk, kecskéjük..

Amijük nem volt még, de már útban: a kisbaba.

Házuk előtt lovacska húzta kocsi állt meg. Volt azon mindenféle régi bútordarab, szőnyeg, falióra, faszobor.. A lovat kopott kabátú ember hajtotta, aki megállította a kocsit, leugrott a bakról, és azt kérdezte: kaphat-e szállást két napra?

- Akár háromra is! - mondta Palkó, és ránézett a feleségére. Az asszony bólintott.

A fogatot hajtó embert szegény ószeresnek vélték, szeretettel fogadták. Meghívták reggelire, ebédre, vacsorára, aznap is, másnap is, harmadnap is.

A negyedik nap így szólt az ember.
- Köszönöm a szállást, élelmet, italt. Viganaratóné Asszony, Ön kitűnően süt, főz! Öröm volt Önöknél lenni. Ha megengedik, kifizetem a szállás árát. Mibe kóstál? Van elég bankó az erszényemben.

- Nem fogadunk el pénzt magától, a vendégünk volt! - mondta Palkó. Felesége rábólintott.

Az ember nagyot nevetett:
- No, ha ilyen szerények, akkor nem fizetek. Ám ajándékot csak adhatok? Látom, hogy az asszonyka kisbabát vár, beviszek a házba három bölcsőt, a maguké!

Honnan vett elő ez az ószeresnek hitt ember három bölcsőt, honnan nem, de már vitte is be a házba, egyiket a másik után. Ezt követően megpöccintette a kalapját, kieresztett a bajusza alól egy kiáltást a lovának, és már el is tűnt a láthatárról. Milyen lehetett az a ló, ha a nagy teherrel ilyen gyorsan elvágtatott? No, még ilyet!

A három bölcső sem volt akármilyen.

Az egyik úgy fénylett, mint a nap. Akár aranyból is lehetne, - gondolták Palkóék, félig jól, félig rosszul. Ugyanis nem lehetett volna, hanem abból is volt, de ők ezt nem tudták.


A másik úgy tündökölt, mint a hold. Akár ezüstből is lehetne, - gondolták Palkóék, félig jól, félig rosszul. Ugyanis nem lehetett volna, hanem abból is volt, de ők ezt nem tudták.

A harmadik bölcső olyan színű volt, mint a legtöbb helyen a föld: barnás fekete. Látszott rajta: erős fából készítették. Persze, a fa a földből táplálkozik, onnan kapja erejét..

- Három bölcső? Három kisbabánk lesz? - nézett nagyot Katóka, Palkó felesége.

Nem született három gyermekük, csak egy, de nagyon szép, bájos arcú kislány.

- Melyik bölcsőbe fektessük? - nézett kérdőn Katóka a férjére.

Palkó óvatos volt, megnézte mindhárom bölcsőt felülről, alulról, minden oldalról. Kiderült: valami írás van az arany, valamint az ezüst színű bölcsön, de a harmadikon, a fából készültön, semmi.

Az elsőn, az aranyszínűn, ez állt:
- Ha a babát beleteszed, fekszik, nem sír az a gyerek.

A másikon, az ezüstszínűn, meg ez:
- Ha a babát beleteszed, vidám, nevet az a gyerek.

Gondolatokba merült Palkó, majd így szólt:
- Az arany színűbe ne tegyük, mert a baba sírással tudatja: valami nem jó neki. Utóbbinak meg kell keresnünk az okát. Ha például beteg lesz, gyakran sírásával jelzi: segítséget kér.

Az ezüstszínűbe se tegyük, mert nem jó, ha egy gyerek mindenen nevet. Nevethet rajtunk is, de csak, ha okot adunk rá. Ha például eltöröm a lában, és azon a baba csak nevet, nevet..

Legjobb, ha a fából készült bölcsőbe helyezzük, mint más csecsemőt. Bőgjön, amikor muszáj neki, nevessen, amikor kedve tartja!

Megszólalt erre a fából készült bölcső:
- Okos ember vagy, Víganarató Palkó!

Hanyatt estek meglepetésükben, de feltápászkodtak a padlóról, nem esett bajuk. Beszélő bölcső! Kutyakapó Kelemen, ilyen csoda is terem?

Beletették a kislányt, de Palkó figyelmeztette a fából készült csodaringatót:
- Vigyázz a mi picikénkre!

- Vigyázok! - ígérte a fabölcső.

Vigyázott is! Jókat aludt benne Víganarató Katinka. Hamarosan nagyobbacska lett, kinőtte a bölcsőt.

A király - álruhában - az országát járta. Kissé távolabbról azonban, hogy ne legyen feltűnő, huszonnégy testőre vigyázott rá, ők is álruhába öltözötten. A vigyázás sikeres volt, de az álöltözetek nem mindegyiküknél. Az egyik, favágónak öltözött termetes ember, például úgy vágta a fát, mintha egy sárkány tizenkét fejét kaszabolná. A fa azonban nem nevetett rajta, részben, mert vágták, részben pedig azért, mert a fák nem tudnak nevetni.

Az álruhás király Palkóékhoz is benézett. Kopott köpenye alól kikandikált aranyhímzéses öltözetének széle, meg kardjának drágakővel ékesített vége. Ezt azonban sem Palkó, sem a felesége nem vette észre. A fából készült bölcső igen, ő azonban egyelőre hallgatott.

A király megpillantotta az aranyos bölcsőt, sejtette azt is, hogy aranyból lehet, de egyébként is megtetszett neki. Így szólt Palkóékhoz:
- Feleségem szülni fog. Nektek nincs már szükségetek három bölcsőre, ezt a fényeset adjátok nekem. Tizenöt aranyat adok érte!

Megszólalt erre a fából készült bölcső:
- Engem válassz, Első Éleskardos Károly király! Fiúgyermeked fog születni. Az aranybölcső elbizakodottá tenné, az ezüstbölcső kényessé, de én paraszti, jó gyökerű fából vagyok, bennem megbízhatsz!

Megrettent a király, pedig nem volt ijedős. Beszélő bölcső? Talán megőrült, elment a józan esze? Esetleg csak képzelődik?

Palkóék azonban tanúsították: varázserejű a bölcső.

A király a szájára tette a mutatóujját:
- Pszt! Senkinek egy szót sem! Téged Palkó, kinevezlek tanácsosomnak. Lovaggá ütlek, nemesi címeredre ezt a bölcsőt is rápingáltatom. Feleséged feleségem, a királynő udvarhölgye lesz. Kislányodat, ha megnő, nemes emberhez adjuk férjhez, szép birtokkal. Költözzetek fel udvaromba, de még ma. Két bölcső megy a kincstárba, ebbe a beszélő harmadikba a fiam fekszik majd, ha megszületik. Ez parancs!

Fejet hajtott erre Palkó, a felesége is. A király meg rászólt a fából készült bölcsőre:
- Te meg, fura bútordarab, hallgass! Csak akkor beszélj, ha ketten vagyunk, és én kérdezlek, vagy valami fontosat akarsz mondani nekem!

- Így lesz a lesz, királyom! - egyezett bele a bölcső.

A királynak tényleg fia született. Jól aludt a bölcsőben, makkegészséges volt, hamarosan kimászott belőle.

A bölcső, amikor senki sem volt a teremben, csak a király és ő, így szólt:
- A fiad kinőtte a fabölcsőt, vagyis engem. Csináltass belőlem kis trónszéket, felséges király, a tiéd mellé. Legyen ott a fiad is, amikor törvénykezel, vagy fogadod más országok uralkodóit, követeit.

- Nem kicsi még ehhez a fiúcska, te bölcső? - kérdezte a király.

- Kis magból lesz a hatalmas, terebélyes fa is. Fiad tanácsaival később terebélyesedhet országod!

Szót fogadott a király. Nem bánta meg, mert fia - talán azért is, mert fabölcső ringatta, óvta, védte egykor? - igen okosnak bizonyult. Palkó meg a királyi tanácsban remekelt. Röviden beszélt mindig, de velősen. Feleségét pedig, mint udvarhölgyét, a királynő igen megkedvelte. Együtt tereferéztek, még a divatlapokat is együtt nézegették.

Múltak az évek, Első Éleskardos Károly király fia Karcsikából Károllyá lett. Vitéz királyfi volt, de senkit sem bántott, aki nem bántotta apja országát.

Víganarató Katinkából meg gyönyörű nagylány lett. Mintha tréfából tenné, bemutatta udvarlóit a fából készült trónszéknek, amelyiknek anyaga egykor az ő bölcsője is volt. A trónszék mindig fülébe súgta az igazságot. Ilyesféleképpen:

Ez a lovag kedves legény,
de az esze nincs a helyén.
Olykor bátor, de a bortól.
Ilyet feleség majd korhol!

Máskor meg így szólt a leányhoz:

Ez a gróf de ravasz róka!
Gyakran görbe útját rója.
Főnemes bár, de az alja.
Ilyet férjnek ki akarna?

Mit szaporítsam a szót? Egy napon Károly királyfi megpillantotta Víganarató Katinkát. Nagyon megtetszett neki, attól fogva gyakran sétált vele a palotakertben. Előbb együtt sétáltak, beszélgettek, később egymásba szerettek. Károly királyfi bevallotta édesapjának, hogy mit érez Katinka iránt.

Megijedt az édesapja, mert bölcső ide, bölcső oda, de a királyfi azért mégis csak királyfi. Olyan leány legyen a felesége, aki valamikor nem is született nemesi családból, csak a királyi kegy által lett nemessé?

Amikor a király egyedül volt fia fából készült trónszékével, csak kibuggyant belőle a tanácstalanság:
- Mit tegyek? Egyezzem bele, hogy Katinka legyen a fiam felesége?

A trónszék így válaszolt:

Mind a kettőt dajkáltam.
Szívükbe jól beláttam.
Szépségvirág szívben nő, -
ez a leány pompás nő!
Kezében ily leánykéz,
s fiad még nagyobb vitéz!
Ha pedig jön a gyerek,
újra bölcső lehetek.

Elgondolkozott a király, sejteni kezdte, hogy sok olyasmit is köszönhet az egykori fabölcsőnek, amit az máig nem árult el neki. Szaladt a feleségéhez, a királynőhöz, és a fülébe súgta:
- Nagy öröm ért bennünket! Fiad bevallotta, hogy szereti udvarhölgyed leányát, Víganarató Katinkát. Ez a leány, ma tudtam meg, olyan nagy szolgálatot tett országunknak, hogy hercegnői rangra emelem, neki ajándékozok három hegyet, három kastélyt, három erdőt, huszonöt falut. Ezt követően a fiunk elveheti feleségül. Ugye, te is egyetértesz velem?

A királynő igen kedvelte a leány édesanyját, mint udvarhölgyét, nem mondott ellen, de azért kíváncsi lett: mi volt az a nagy szolgálat, amit a leány az országuknak tett?

A király annyit súgott felesége fülébe:
- Te vagy a világ leggyönyörűbb hölgye, szívesen megsúgnám neked, de nem tehetem. Államtitok, és megesküdtem: senkinek sem árulom el, még neked sem! Ugye, te sem szeretnéd, hogy esküszegő legyek?

A királyné oldalát furdalta ugyan a kíváncsiság, de nem vállalhatta magára, hogy esküszegővé tegye a férjét.

A lakodalom két hétig tartott, a fiatalok boldogsága azonban egy életen át. Egy évvel az esküvő után kisbabájuk született. A trónszékből ügyes bútorasztalos újra bölcsőt készített.

A baba jól aludt a bölcsőben. Lehet, hogy halk altatódal is segített neki az elszunnyadásban? Ha igen, mi lehetett abban a dalban?

Nem tudni pontosan, de a királyfi mintha valami ilyesmit hallott volna egyszer, valahonnan, a kastélyukban:

Harmadszorra vagyok bölcső, drága kis babám!
Szeretlek-e téged? Ez a kérdés nem talány!
Volt már baba bennem mamád, és az apukád.
Fejed fölé hajló angyal mindjárt puszit ád..

(2013)