Testünkben és lelkünkben évek, évek, -
míg vagyunk. Bennünk az év-emberek.
Egyik rám köszön. Orgona lilája
forr lent, s az égbolt kék inge meleg.

Másik év jön. A kertkapuban tündér.
Fényglóriás, mosollyal érkező.
Szitakötőszárny ezüst csendet szállít,
s árnyékszélen lengő aranymező.

S az Óriás, - félig még gyenge törpe -
szeméből mi az, ami visszanéz?
Küzdő piros szín: vércseppel a Csillag,
jó, rossz, - de jobbat ígérőn Egész.

Lelkünkben év-emberek, ám, ha szólnak,
van még kinek? Piszkos e téli hó.
Faarcokon fekete félelem van,
s varjú kiált, dióért károgó.

Ó, megtagadott, összeomlott oltár!
Látó év-embert voltból vak vezet,
s a szeretet szeme de összeszűkült!
Átírt múlt szítja a gyűlöletet.

Volt-évek, jobbak! Most trónon a tolvaj,
megtévedt úton szennyes téli hó.
Nagy bűnök között milyen piti vétek
lopott dicsőség, disszertáció!

Év-emberek, voltak, egymásra néznek,
mint a múltban, s perdülnek érdekek.
(Égi Bál bűvölt kényes Kosztolányit, -
de lent sötét föld sóhajtott, beteg.)

Test-lélek évek, időm végi tájon,
száműzött létben üljetek körém,
s szigorú szóval Te szólj, vágyott Ország,
szívekbe látó, néző költemény!

(2012)