Eldugottfalva nem volt a világ végén, hiszen nem is tudjuk: ez a vég hol van, de azért a világ szeme előtt sem, mivel a szép, patakos völgyet úgy körbevették meredek hegyek, hogy az nem is lehetett volna körkörösebb kör. Vasút, országút nagyon messze esett tőle, de még könnyen járható út is elkerülte.

Ebben a faluban Fenyőtobozos János volt a bíró. Csak ketten tudtak olvasni: ő, meg egy jósasszony, - de utóbbi csak tenyérből.

Előnyös volt a világtól való elzártság Eldugottfalvának?

Nos, ha valami jó történt a világban, az ritkán ért el hozzá. Igaz, a rossz is ugyanúgy. A világban azonban nem túl gyakran történik jó dolog, így a fenti kérdésre a választ jobb, ha másokra hagyjuk. A háború, ami rossz dolog, Eldugottfalvát csak annyiban érinttette, hogy futólépésben átment rajta egy csapat katona. Még rablásra sem volt idejük. Viszont a békekötés híre is, ami jó dolog, csak egy év múlva vánszorgott be Eldugottfalvára.

Egyszer azonban hihetetlen dolog történt, ámultak is az eldugottfalvaiak, sokáig. Volt olyan, aki csak egy hét múlva csukta be kitátott száját.

Különös ember jött a faluba, három szamárral, meg egy asszonnyal. Mindegyik szamár kétkerekű kordét húzott, a kordékban sok-sok mindenféle volt, főleg könyvek.

Az ismeretlen ember bemutatott egy igen kacifántosan fogalmazott írást, amiről János nem tudta, hogy kacifántos, mert latinul volt, és egy árva szót sem értett belőle, az ember nevén kívül. Ám meg kellett őriznie a többiek előtt a tekintélyét, ezért kijelentette:
- Ez az ember Három Huba, igen okos ember, és házat szeretne venni.

Utóbbiakat János arra alapozta, hogy nem lehet buta az, aki a falujukba három szamárral jön, mert tudja: itt ez az állat a fő közlekedési eszköz, a házvétel pedig nyilván szükséges a számára, ha lakni akar valahol.

A kíváncsi falusiak a Három Hubával jött asszonyról két dolgot tudtak meg: 1. nem Huba felesége, hanem házvezetőnője, és 2. süketnéma.

Három Huba nem ment az eldugottfalvai kocsmába, így ott nem tudták kiféle-miféleségéről, hol volt, vagy hol nem volt útjairól kifaggatni. Ezt a kocsmába nem járást nem bocsájtották volna meg neki, ha nem kezd el viselkedni igen érdekesen. Hatalmas nagyítót vett a kezébe, és minden megvizsgált azon keresztül is: kutya farkát, legyet, cserebogarat, madárpiszkot, békanyálat.

Ki lehet ez az ember? Detektív, aki egy gyilkos után szaglászik? Ha adószedő, akkor jobb lesz vigyázni, esetleg megmutatni neki, hogy milyen kilátás esik a meredek hegyszakadék szélén levő, ügyesen ingó-bingó hintakőről..

Kérdezgették Jánost is, neki mi a véleménye?

János úgy döntött: tudóst csinál Három Hubából, akár az, akár nem. Rengeteg könyve van, meg nagyítója is, - mi más lehetne, mint tudós? Ki más venne házat itt, az Isten háta mögött, hogy ide jöjjön bogarászni?

Annyi tény, hogy Huba hamarosan lement a patakhoz. Előbb hatalmas nagyítójával vizsgálgatta a vizet, illetve a benne levő halakat, de azután felmérgesedett, mert a halak túl gyorsan úsztak, nem segítették őt pikkelyszemlélődésében.

Elegáns sétapálcájával rácsapott a vízre és felkiáltott:
- MÁS KELL!

Úgy értette: másik patak, más halakkal, amelyben nem úsznak olyan gyorsan a kis kopoltyúsok. A körülötte összegyűlt kíváncsiak nem értették a dolgot, de nem Hubára néztek kérdően, hanem Jánosra. János a bíró, fordítsa le nekik Huba gondolatát!

János nem maradhatott szégyenben, határozottan közölte az egybegyűltekkel:
- Azt mondja ez a tudós ember, hogy nem elég nekünk ez a kevés hasznot hajtó patak, ezekkel a kis incifinci halakkal, hanem lejjebb, ahol egy földbemélyedés van, létesítsünk halastavat. Jó, ha kövér potyka lesz a horgunk foglya!

Mindenki helyeselt, közöttük szépen csengő hangon Kerekalmás Piroska, a falu legtakarosabb leánya. Megvalósították az ötletet, és áldották érte a tudós Három Hubát. Hej, csak jó az, ha a fejben tudománynak is van hely!

Telt az idő, egyszer csak mit látott a faluszéli akácosnál Kárkörmöske Annuska néni, akinek igen kidülledősek voltak a szemei? Azt látta, hogy Huba egy méhet vizsgálgat a nagyítója alatt. Egyet kiáltott, de húszan is abbahagyták a kapálást, mind odaszaladtak.

Tetszett a csődület Hubának, csak éppen Annuska néni nem tetszett neki, pontosabban az asszony kidülledt szemei. Így szólt:
- NÉZ!

A falubeliek már megszokták Annuska néni fizimiskáját, a szemeivel együtt, nem is gondoltak arra, hogy a szó rá vonatkozik. Mire is? Kérdően bámultak Jánosra. Ő a bíró, fordítsa le nekik Huba gondolatát! Leginkább bámult rá Kerekalmás Piroska, a falu legszebb leánya, nagy szemekkel, csak azok nem voltak kidülledősek, hanem szépen forgósak.

János nem maradhatott szégyenben: neki értenie kell ezt a tudóst. Kijelentette:
- Bölcs tudós ez a Huba, mert azt mondta: MÉZ! Tényleg! Egy virágzó akácerdő sok méhet eltarthat, sok mézet hozhat. Csináljunk kaptárokat, létesítsünk méhészetet!

Jó ötletnek tartotta ezt mindenki, meg is valósították. Az akácméz nem rossz, ha meg vajas kenyérre kerül, még inkább kitűnő.

Ezt követően Huba elkezdte macskatanulmányozásait. Különösen érdekelte őt egy fehér fejű, de egyébként fekete macska. Sajnos, a macska nem lelkesedett Hubáért, mert az egyik alkalommal a fejét úgy vizsgálgatta a nagyítójával, hogy a cica farka egyidejűleg a másik kezében volt. Ráadásul a nyávogó lény fejjel lefelé lógott a levegőben. No, voltak már, akik lógtak ennél rosszabb helyzetben, köztük emberek is..

A cica, részben a fentiek miatt is, nem volt engedelmes kísérleti alany. Megkarmolta Hubát, és elszökött, felfelé igyekezett a hegyre, amelynek tetején háromszobás épület volt, már kissé romos.

Huba nem volt olyan ember, aki könnyen kienged egy macskát nagyítója bűvköréből. Utána futott, majd, mivel a macska beugrott az épületbe, ő is ezt tette. A macska ugyan ügyesebben ugrott, mint üldözője, aki megbotlott a küszöbön, és abban nem volt köszönöm, - de azért Hubának sem történt különösebb baja.

A cica azonban jobban ismerte az épület rejtekeit, mint Huba, aki végül is nem találta a macskát. Elkeseredésében így ordított, többször is:
- ÜRES!

Úgy értette: nem találja benne a macskát, üres. Az emberek meghallották, azt hitték bajba jutott, rohantak fel a hegyre.

- Mi üres? - tanakodtak. Szokás szerint megint Jánosra néztek. Ő a bíró, magyarázza meg a dolgot.

János már nagyon beleszokott a magyarázatokba. Harsány hangon így szólt:
- Az mondja ez a bölcs tudós: miért áll itt üresen ez az épület? Igaza van. A bírói tisztség mellett, persze, némi külön fizetésért, elvállalom a tanítóságot. Rendbe hozzuk az épületet, és én majd tanítom a gyermekeket írni, olvasni.
Jó lesz így?

Az emberek tapsoltak, leglelkesebben Kerekalmás Piroska. Utóbbi nem csak tapsolt, hanem felkiáltott:
- Én meg elvállalom a tánc- és énektanárságot, ha fizetségül János megtanít írni és olvasni!

János rögtön elvállalta Piroska tanítását.

Mit történt tanár és tanítvány között?

Erről susoghatna a patak melletti két fűzfa, aki látta, hogy olykor kezét egybefűzte tanár ás tanítvány, mégsem pletykált róla. Két tény így is világos:
Piroska megtanult írni és olvasni, János pedig, lakodalmuk után, elkezdte tanulni, hogy milyen is az a házasélet. Annyit mondhatok: nem bánta meg döntését sem a tanár, sem a tanítvány.

Teltek az évek, Három Huba már nagyon öreg volt. Szerette a falut, ahol érdemeiért tiszteletbeli bírónak is megválasztották. Halálos ágyát körülállta a falu népe. Huba valami fontosat akart közölni velük, és elhaló hangon így szólt:
- A FALU, HA GYOM..

Azt akarta mondani: ha gyomra lelnek, a kiszáradt gazt majd úgy tanulmányozzák, mint ő, mert sok érdekeset láthatnak!

Mindenki Jánosra nézett, aki már régen Huba szavainak okos tolmácsolója lett.

Huba ránézett feleségére, Piroskára, majd pedig meghatottan így szólt:
- Ez a szentéletű tudós, ugye, hallották, milyen nagylelkűen végrendelkezett! A falura hagyta házát, könyvtárát, minden vagyonát. Javasolom, hogy legyünk hálásak: házvezetőnőjét válasszuk meg könyvtárosnak, és fizetségül lássuk el étellel, itallal, ruhával, mindennel, amire szüksége van. A házában pedig egy szobát szenteljünk a nagy tudós emlékének.

Mindenki éljenzett, az idegen talán az hitte volna, ha kintről hallja: örömünnepség van. Idegen azonban nem volt sem kint, sem bent, csak falubeli.

Huba meghalt, talán valamivel előbb lehelte ki lelkét, mintsem elmagyarázhatta volna részletesebben utolsó szavait. Halála után János egy írást talált, amelyik nem latinul volt, így el tudta olvasni. Kórházi zárójelentés volt a címe, és arról bizonykodott: Huba, akinek gyermekei, hozzátartozói nincsenek, félig-meddig felépült köz- és önveszélyes elmebajából, legalábbis annyira, hogy szabadon bocsájtható. Ha mégis valami helytelent tesz, az neki megbocsájtható.

- Ha zárójelentés, akkor be kell zárnom - gondolta János - és az iratot a kandalló tűzébe lebbentette. Naná, majd a falu hirdetőtáblájára tűzöm ki!

A kórházi zárójelentésen, és a rengeteg könyvön kívül, még más is volt a házban, a padláson: ócska pléhvödör, rongyokba kötött valamikkel. A valamikről kiderült: aranypénzek, ezüstékszerek, drágakövek. Ezeket János a falu pénzes ládájába zárta, és a falubelieket - nehogy szívbajt kapjanak a nagy örömtől! - tapintatosan értesítette: Eldugottfalva már nem annyira szegény, mint a templom egere.

A falu népe ma is tisztelettel őrzi Három Huba emlékét.

Jogosan, méltányosan.

Hány Huba és nem Huba volt és van, akinek szavai fele annyi jót sem hoztak akaratuk nélkül, - viszont akarattal másoknak mennyi bajt, kárt, szenvedést!

(2012)