Utálom magam s utállak téged, utálom a napot s az éjjelt. Utálok mindent mi volt a szépet, rosszat s a jót. Utálom a napot mikor megláttalak, s azt is mikor bántottalak. Nem akarok már semmi mást, csak az álmok földjén lenni már. Hol nem vagy te, én pedig csak ÉN vagyok. Hol rózsák nyílnak az asztalon, s kacaj visszhangzik a falakon. Ajkamon mosoly pihen, szívemben pedig semmi érzelem. Nem akarom mást csak létezni, csak is az Ő karjai közt pihenni. Egy aprócska városban az erdő közepén, pont a folyó mentén. Álmaimban csak is ott lelek nyugalmat. Fák között sétálva, madarak dalát hallgatva. Réten fekve kéz a kézben, de a szív még is üres itt bent. Ajkam még is mosolyog, hisz Ő boldog. Csak is ez számít már nékem, csak is ez éltet még engem. Meghaltam, de itt vagyok, hagyjatok, ne szóljatok. Csak hagyjatok békében pihenni, minden nap újra és újra meghalni?