Egy nap felnyitja szemét,
és érzi, hogy e nap már más,
hogy valami bú terheli eszét,
az ébrenlét már látomás.

Körülötte ott van mind kit szeret,
napjai,ébrenléte a fájdalom,
szeretné nézni a sok szerető szemet,
ebből van még némi nyugalom.

Magába inni a sok törődő tekintetet,
de oly fáradt,csukódnak ablakai.
odanéz, valami megmozdítja a kilincset,
nyitna be az ajtón valaki.

Az ajtó zárva,a fénylő szobában
úgy tűnhet,hogy az ajtó van homályban,
valami sötét, valami erőszakos oson
az ajtó túloldalán, keres bejáratot.

Valaki kopog.Nem,nem nyitok ajtót soha,
nem lehet a sors íly mosthoha,
csak még egy kicsit had lássam őket,
őket,kik engem szeretnek.

Felnyitja szemeit,keze fia kezében,
körülnéz szótlan,feje felesége ölében,
valamit szólna,hang már nem jön ki trokán,
valami fáj,mintha belül pusztítana egy orkán.

Oly fáradt,csukódnak szemei,
mindenütt szeretteit keresi,
de nincs más csak az üres szoba,
és a homályban úszó félelmetes ajtaja.

Ki lehet a túloldalon?
Fekete csuklya a holt csontokon,
élesre fent kasza csupasz kezében
üres szemgödrei a koponya mélyében.

Nem!Nem nyitok ajtót neki,
nem,nem vihet el senki,
nem hagyom el el világot,
ahol a családom így imádott.

Felnyitja szemét,unokái ágya végében,
feje feleségének ölében,
keze fia kezében,
valamit szólna,de elvész a sötétben.

Az árny újra kopogtat,
hogy adjanak neki végre utat,
és ő csak görcsösen összerezzen:
Nem mehetek így el!

Felnéz,szerettei körében,
még egyszer megcsillan a szemében,
még egy pillanatra visszajő az értelem,
-Szeretlek bennetek - szól csendesen.

Ekkor nyúl a kilincsért,
már nincs maradnia semmiért,
és a nyitott ajtón fény árad be,
egy alak csúsztatja kezét a kezébe.

Fáradt szíve utolsót dobban,
remegő keze elengedi fiáét,
megszorítja az ajtóban az árny kezét,
kilép könnyeket eregetve,egy szóval az ajkán:Apa.