Szöges bottal ütnek mosolyogva,
Fogam összeszorítom, vicsorogva,
Felnézek az égre,
S kívánom: legyen már ennek vége!

Nem omlottam össze a látszatot tartom
A zsákomat magammal hordom
Bele teszem, ami már nem kell
A szívem is úgy tenném már el.

Csak fájdalmat és bánatot okoz,
A ranglétrán egyre csak lefokoz…
Gyűlölöm, hogy valaha is megtanultam érezni,
Tanuljak meg inkább elvérezni.

Megmondtad, hát megmondtad
A gondolataid morzsáit elszórtad
Megyek a nyomvonalak után..
S ha falba ütközök, nézek bután.

Tudtam előre, hogy jön a pofon,
Nem akartam tudni róla. Milyen jogon?
Csak magamért, a büszkeségemért,
Azt kaptam, amit akartam, szerelmet és vért.

Kitépném a szívem és eldobnám
A hamvaimat a folyóba szórnám,
Elmennék egy másik bolygóra,
De még nincs itt az az óra…

Még várok és várok,
Egyre mélyebb az az árok,
Melyben a gyötrelmek folyója folyik
A szöges ketrec egyre jobban szorít.

Fulladok, várom a halálom,
Nem várom, hogy legyen ez egy rémálom…
Azt akarom, hogy valóra váljon
Ha meghalnék, már azt sem bánom.

Nem igazán akaródzik élni,
Kiutat nem lehet elérni…
Távol van az erdei ösvény,
S én ott fuldoklok legbelül a sötét mélyén.

Ne! Ne mosolyogj rám!
Ne akard, hogy szép legyen az aurám!
Nem mosolygok, vissza, nincs kedvem,
Most jön az, hogy felvágom az erem…

És majd megszűnik fájni a fájdalom,
Elmosódik minden gond halom,
S boldog leszel a befolyásom nélkül,
Látod a vihar után is az ég hogy kékül…

Majd elmúlok csendesen,
Nem hiányzok majd senkinek sem?
De valakinek, de nem neked,
A könnyektől kiszáradna a szemed…

Csak nézek mereven,
Mikor meglelik a holttestem,
A mély sötétségben,
A lelkem ürességében….

2005. november 24.