Lovag ki kezet nyújt feléjve,
de szemét eltakarva sikolt fel,
maga köré hatalmas kőfalat emelve,
várfal mellyel lelkét rejti el.

Lovag ki feltekint az égre,
a nagy kőfalat kémlelve,
az iszonyú magasságba nézve,
árnyékot vet a várfal feléje.

Sikoly hallatszik újra,
és elered az eső a falon belül,
Lovag nem lel befelé vezető útra,
a magányos várra sötétség ül.

Hatalmas kiáltás rázza meg a vidéket,
kivont karddal rohamozza a fedezéket,
hogy az iszonyú kőrengeteg is beleremeg,
halk dobbanás ébreszti fel a kő-szívet.

Sikerének mámorában esik a falnak,újra és újra,
míg csak újra nem dobban a szív,melyet hallott,
és még rá nem lel a hozzá vezető útra,
még le nem rombolja a falat,melyet félelemből rakott.