Volt egy erdőszéli házikó, melyet körüldalolt száz rigó.No, lehet, hogy nem éppen száz, hanem csak kilencvenkilenc...nehéz dolog ám a rigószámolás!
Abban a házikóban éldegélt Takarékos Pista, csinos és kedves feleségével, Julcsival. Dolgozgattak, foldozgattak.Jöttek az őszi esők, majd pedig a tél is megmutatta hideg nagylábujját.Így szólt a férjéhez Julcsi:
- Hej, de jó volna, ha mi is átaludhatnánk a telet, mint a medve! A két disznó már ott van a kamrában, szalonna, sonka,, kolbász, hurka formájában.Ha átaludnánk a telet, megmaradna a tele kamra, egészen tavaszig.No és nem kellene bajlódnom a fűtéssel, neked meg fahordással, hólapátolással...
- Hüm-hüm... � morfondírozott a dolgon a férje. Van abban valami, amit mondasz! Ha a medve átalussza telet, miért ne tehetnénk mi is ugyanúgy?! Betapasztjuk az ajtót, ablakot, bebújunk a jó meleg dunyha alá, - és dirmidurmi, tavaszig!
Így is tettek.Elsötétítették a házat, jobban kitessékelődött onnan a világosság, mint akármelyik medvebarlangból.Egy teljes napot átaludtak, csakhogy egy nap még nem világ, de mégcsak nem is a tél.Éjféltájt felébredtek.Így szólt Pista asszonyához:
- Nem tudom, hogy a medve miként csinálja azt a hosszú alvást, de engem felébresztett a bendőm.Korog-morog, mint a mérges mackó.Ennem kell valamit!
- Nekem is! - helyeselt Julcsi.Át kell menni a kamrába, kolbászért!
Igen, de, mivel nem fűtöttek be, a meleg dunyha alól egyiküknek sem akaródzott kimászni a szobahidegbe, és ráadásul elnégykézlábazni a sötétben a kamráig, meg vissza.Julcsi Pistát buzdította kolbászhozatalra, Pista meg Julcsit.Végül Julcsi kigondolt valamit: hátára vette a dunyhát! Úgy nézett volna ki, ha világosság lett volna a házban, mint egy óriási teknősbéka.Így már melegben tudta kitapogatni az utat a kamráig.Megfogott egy kolbásznakgondoltat, de túl vékonynak, szőrösnek, és nyávogónak találta.Nem csoda, mivelhogy a macska farka volt az.A cicus a kamrában melegítette volna a kolbászt.Julcsi ezek után kitapogatta a valódi kolbászt, de a macskát is behúzta a dunyha alá, úgy vélte, jó lesz lábmelegítőnek.
Pista megköszönte a kolbászból neki juttatott részt és dícsérte áldozatvállaló feleségét, de azért megkérdezte:
- Te duruzsolsz, galambom?
- Nem én, hanem lábmelegítőm, a macska, dorombol! - vallotta be Julcsi.
A macska azonban nem sokáig volt lábmelegítő, ismét kiszökött a kamrába sonkát melegíteni.
Vannak enyhe telek, de nem mindig viszi el a kutya a telet, legtöbbször szót fogad a közmondásnak.Ez a tél, bár eleinte nyájaskodott, hamar kimutatta fogafehérét.A kutya fázni kezdett az óljában, beállt ajtókaparászónak.Ez utóbbi idegesítette Pistát.Odaszólt Julcsinak:
- Ereszd be a kutyát, nekem ő lesz a lábmelegítőm! A macskát úgysem adtad kölcsön!
A kutya alighogy elhelyezkedett Pista dunyhája alatt, máris ki onnan, - egyenesen a kamrába, sonkát melegíteni láb helyett.A sonkát viszont a macska már melegítette. Összekapott a két négylábú.A kutya győzött, és ezért megjutalmazta magát sonkával.
- Hol itt a takarékosság?! - mérgelődött Pista.A medve kutya és macska nélkül szokta átaludni a telet. Nem lát senkit sem hivatlanvendégül barlangja kamrájában!
Odakint varjú lesett, a hó meg esett, nem is akarta abbahagyni.Ráadásul kopogtattak.
A postás jött, levelet hozott, pedig ritkán szoktak ilyet kapni.Az állt a levélben, hogy vasárnap látogatóba jönnek hozzájuk Julcsi szülei világvégi kis falujukból.
- No, itt a medveálom vége! - kiáltott fel Pista. Holnap péntek, azután szombat, mégutána vasárnap.Nem maradhatunk szégyenben a szüleid előtt!
Beágyaztak.Julcsa tüzet rakott, Pista havat lapátolt.A kutya már előbb kiszökött az ajtón, jókora darab sonkavígasszal.A macska pedig megsértődött és észrevétlenül elbújt a beágyazott dunyhák között, - önmaga-melegítőnek.
Vasárnap nagy rend, ízes ételek, sütemények várták Julcsi szüleit.Az após így szólt vejéhez:
- Hej, látom, nálatok télen is akad ám munka! Már csak így van vele az ember, nem aludhatja át a telet, mint a medve...
- Hát igen... - hagyta rá kissé fancsali képpel Pista.Medvepróbálkozásukról mélyen hallgatott, nem akarta, hogy évekig rajtuk nevessenek abban a világvégi kis faluban.
Szép, nem szép, de én is gondoltam már arra: de jó volna átaludnom a telet! Hát hiszen annyi minden jó volna, és ha az a volna ott nem volna...