Nem akarok vigyázni magamra!
Nem akarom, hogy vigyázz reám!
Törj össze inkább mindennap újra
csak így tudom, hogy ez a hazám.
Isten hallgat és játszik velünk,
mikor bennünk lakozva csendre int.
Nem megyek más utakra többé,
jártam ott, hol soha senki nincs.

Éreztem mikor gördült újra,
éreztem mikor figyeltek rám.
Úgy vigyáztak, hogy összetörtem,
fegyelmet diktálva fejbe vág.
Könnyű volt? Mindig továbbmentem,
megkerülve az önvitát.
Ott volt a kéz, mi szorította
bilincsbe verve önmagát.

Vissza van, és előre nincsen,
bárhogyan fordítom végtelen.
Annyi víz, folyik annyi folyó,
sodrását diktálja két kezem.
Egyszer elmossa mindörökre,
az emléked lesz az életem.
Egy falevelet felkap a szél,
s én azt hittem, hogy érthetem.

Búcsúzni akarok, messze menni,
hol nem járnak soha csillagok!
Ahol nincsenek jégvirágok,
elfáradt, megdermedt angyalok.
Oly nehéz a fény udvarában
ne kérd, hogy éljem a holnapot!
Inkább aknára lépek újra,
a lövészárokban már meghalok.