A falucska - nevezzük úgy, hogy Hangya
(ha így vélné az ánglius, nem téved,
s ha jót akarunk: hangyák vagyunk úgyis,
eltipornak hatalmas talpú léptek),
kicsit talán az enyém is lehetne,
ha kedves bambán bámulnak a szilvák
hamvas magukra, csillagcsendet kérnek,
s a fűkalász nyom légre lengő mintát,
kukoricaszár sóhajtása indul,
indul, elhallgat, mert fel nem kiálthat,
majd a nap lassan fogyó sárgát éget,
s hozza piros lángját a vérnek, láznak,
igen, a vérnek, amit annyi dalnok
megénekelt, de dalban ős-hiába,
s a kifolyt vér olyan hamar sötétül, -
mulandó árny lesz intő igazsága..

No, ez csak kis kitérő, mert nem illik
versajtóstól rohanni bármi házba,
abba végleg nem, mely tényekből épült,
s benne téglák konok valódisága.
Mi tudjuk, némely könyv végére írtan
hiába áll ott őrként szó, hogy VÉGE, -
a jó könyvet az Idő tovább írja,
s elviszi - meddig? - újabb messzeségbe.
Ám egy Költő (szobra majd Duna-mélyről
néz vízfelszínre, dinnyehéjra, szennyre,
s a mély hallgat - akár Versében egykor - ,
ily hallgatás a hon-taták szerelme),
hát e Költő (éppúgy tudod, mint én is,
de sok olvasó biztosan nem tudja,
- más részük meg, - mert biztos, ami biztos! -
azt színleli, hogy milyen tudatlanka),
nos, e Költő egyik versben kibökte,
hogy a valóság nem mindig igazság
(de, valóból, s hamisból összetetten,
ugye, hallod, mit nyávognak a macskák?).

Hát, szóval, én most Könyveden tűnődöm,
de, pontosabban, inkább másik Könyvön,
mit tényeidből tovább írt az élet
(ha élet ez), s Téged a köszönömtől
tőlem nem ment meg szokott szerénységed,
azért a Könyvért, - de itt van e másik,
Tőled és tőlem független varázslat
beletekerte új szentenciáit,
s e rossz varázstól munkál bennem bánat
(nem éppen az, amelyik művedben tett
temetés előtt földdé annyi arcot
és félelmetes valóságban gyakran
lélek-csontig hatoltak kés-kudarcok),
nem, e bánat - rokon bár a Tiéddel -
városi bánat, mivel elfelejtett
író, nép, úri új Atyaistenség
titok-kulcsot, - a TÁRSADALMI RENDET.

Mindig így volt. Csupán ritka kivétel
egy Móricz Zsigmond, kit igaz vitt arra,
megmutassa: tipikusan milyen volt
kulák-előd, - más kor zsírosparasztja,
vagy egy Juhász Gyula, ki úgy szerette
tájait, bennük virágnyitó fények
vitték tovább levert tizenkilencből
a lélek mélyre rejtett emberséget, -
és talán könnyen találsz falucskádhoz
előd-falut, mit nehéz volt belakni,
s hol kényszer-vígan brummogott a bőgő,
- eszembe jutott a Tápai lagzi.

No, nem Neked, - az olvasónak írom:
valóság-hűség minden kis világnak
kell, de előjön a Megérthetetlen,
ha elmaradnak panorámás árnyak.
A Vasfüggöny.. Túloldalán Igazság
nemes népe tett csupa jót és szépet?
Persze, persze, - manapság hallgatásra
ítéltetett ilyen kérdés-ítélet!
Az Ötvenhatról ömlengő zenéket,
bevallom Neked, kezdettől utáltam,
Márai is (bármily nagy formaművész)
mily törpévé lett amerókás bálban!
(A vers nem Vers, ha Ördögre kacsintgat,
vagy az elegáns szarvút meg sem látja.
Mennyből szállt le az a versbéli angyal,
vagy máshonnan jött érdek-angyalsága?)

E másik könyv (már nyolcvankilenc elmúlt)
kapós lehet azoknak, akik kaptak
(s nem csak kaptak e ravasz egybegyűltek,
mondjuk ki nyíltan azt, hogy fosztogattak!)
Feldúlt világban mélyre süllyedt ország, -
s ki figyel itt már jajszóra, vagy könnyre?
Fent a tudós is sunyít, félre pislog,
s hasznáért kész, hogy a múltját leköpje.

Két könyv, Tiéd akkor, nyolcvanas évek
falucskájáról, hol esendő ember
fent és lent ki nem békült önmagával,
s bonyolulttal: a társadalmi renddel,
meg ez a másik könyv, amely előttem
feketéllik, Nyolvankilenc Úr írta
(mikor megjelent hangos volt az égen,
fent a magasban a reklám pacsirta!),
a kettő együtt útvesztőig láttat
(s egyúttal vágyba: az igazi Mennybe),
ablakomon olykor benéz egy Csillag,
- mennyi mindenről mesélni szeretne!
(Mesél néha, de dalban ős-hiába,
s ha verset írok: írok önmagamnak,
ám itt a vers, és ha most ide pillantsz,
látod, mint nyílik csillagálmú ablak,
és falucskád, a Hangyát, szintén látod,
s megkérdezheted: mi van a szívekben,
mi lett itt jobb, nemesebb, szebb, vagy tisztább,

s hány falucskát hagyott el Eszme, Isten?)

(2012)