A két kopó kedves, fekete szépség,
ördögszemükben szeretet és jóság,
forgó játék fényszárnyas angyalokkal,
míg őszi rozsda elbúsult valót ád.

Fiam is őket hű de megszerette!
Én is, mert szép, ha határt tud, melenget
a vidámság, míg hangja felcsaholja
az erdőt, s benne börtönünk: a csendet.

Gyors vizekből aranyat ki nem mertem
szemernyit sem, - de, lásd, másért a bánat
bennem, s nem lettem volna regényhősöd,
ki megörül avartűz-vigaszának..

..s az sem bizonyos: a Klinika ott volt,
mikor élettől összevert halottak
így vagy úgy tettek, s léleksövény tüskék
küldtek jelet a sebző csillagoknak.

Nekem, (s hánynak?) az a Klinika most van,
s benne avartűz-vigasz sem igézhet.
A szó megroppan, rádobom a tűzre, -
volt már olyan vers, mely nem semmivé lett?

Ne hidd, hogy volt (de tudom: nem is hinnél
ilyet). Kibújnak lármás szajkók, árnyak,
s ha félszegen elbúcsúzunk az őszben,
hiába károg ránk rossz tél: - VIGYÁZAT!

..de a KOPÓK! Azokhoz visszatérek,
míg látszat tüzek álszentsége rebben.
Kire vár itt még szeretet és jóság?
Hideg föld fut fent fázó fellegekben,

..de a kopók! Szemükben szív-ravaszság,
gyönyörű báj, Kereszt mosolygó vágya,
Találkozás, mi most nincs emberekben:

alkony, napkelte érzés-Bibliája.

(2012)