A fa meghalt, de rajta a madárnak
pihenőhelyet kínáltak az ágak,
s törzsén is kúszott egyik, közben nézte:
rejt-e bogarat repedező kérge?

Azt hinnéd: csak fa, madarakkal. Jelkép
szintén, s belőle felsír Végtelenség:
az Anyag, amit adott, kéri vissza,
míg emléked semmibe áttaszítja.

Nem érted a tényt? Színleled: nem érted?
Hihetetlen hitű lényed a lényeg?
Mi minden becsest hagysz el a világon,
léten túli dics-fényerdőbe vágyón?

A fán, amíg élt, rajta volt a fészek,
amely körül a levelek meséltek,
nyíló szemek kis, kedves gyöngyök lettek,
s csőrök nyíltak tápláló szeretetnek.

Lehet, túl kemény, konok az ítélet:
békéd, épp úgy, mint háborúd, nem érted,
s látszat-békédben azt sem veszed észre,
mint lettél e kor ágyútölteléke.

A fa, igen, - persze, csak öntudatlan -
virág időt is élt, amit magadban
elfojtasz, s később meghalsz merev hitben, -
bár Anyagban, s mögötte, Eszme, Isten,

kinek nem kell hivalkodások tornya,
ég-nagyzolás, könnycseppes gyertyacsonkra
sem néz, áhítat bárhogyan is pislog.
Anyagtól kéri: súgja meg a titkot.

A fa meghalt, de rajta a madárnak
pihenőhelyet kínálnak az ágak,
s halott versnek, - bár madár nem száll rája - ,
sor-ágán olykor ott a Szépség álma.

(2012)