Vörös égen tüzes átkok,
vérrel nyíló tűzvirágok.

Megbolydult az álomország,
gonosz erők ostromolják...
Szellő szárnyon álomangyal,
rárontanak nagy haraggal,
letiporják, ostorozzák,
álmainkat elorozzák...

?Láttam szárnyad gúzsba kötve,
szíved vette, mélybe lökte,
ellopta szemed világát,
ne lásd soha senki álmát.
Égre üvöltöd a kínod,
álmok nélkül ki sem bírod?...

Rettenetes sötét gyászban,
ordasokkal éjszakában,
álom nélkül álomangyal,
többé semmi nem vigasztal...

?Félelemmel telve lelked,
élni vágysz, de félve reszketsz.
Lelkedet is meggyötörte,
meggyalázta, földre köpte,
szállt ezernyi lélek-szikra,
felszökött a csillagokra... ?

Éj a holdat is megette,
tőled fényes csak az este,
nem világít, csak egy csillag,
lélekfénnyel, hiszen ott vagy...
ragyog rajta fényes orcád,
álomangyal, álmot hozz ránk...

?Semmi ágán ül? az angyal,
könnye hullik jaj-panasszal:
Visszajárnék, újra szállnék,
hoznék álmot, hogyha látsz még.
Álomangyal, visszajönnél,
búm elhagyna, örömöm kél...

Addig járom a világot,
míg a napot újra látod.

Még a szél is sírni vágyik,
felhők könnyeiben ázik.
Szomorú dalt sír az éjbe
szív az álomért cserébe?
Szakadj meg hát, legyen vége...

Vörös égen tüzes katlan,
fénye már kiolthatatlan,
benne hamvad minden álom,
angyal hullik törött szárnyon,
mérget lehel szép világom,
könnybe fulladt Tűzvirágom?