Van az a pont, amikor az úton el kell engedd a kezem,
Van az a pont, hogy megtanulj lélegezni velem, vagy nélkülem,
Van az a szó, ami eltol, vagy minket összeácsol,
Van az az út ami mindenkinek jó, legyen bárhol,
Van az a szív ami nem szakad meg, csak könnyeket ejt,
Van az a szó, amit ember könnyen nem felejt,
Van az a sóhaj, mely elhagyja ajkaim,
Van az a sóhaj, mely ütközik börtönöm falain,
S mint izzadságcseppek a homlokomról,
A falak belső homályán, legurulnak, s nem siratnak semmit
Van az hogy a csöndemben találok meg
A csöndemben valakit.
S zajongok,
Két kezemmel, hatalmas zajt csapok,
S befogom a fülem, s magamra zárom az ajtót,
Az ajtókat hogy ne halljak mást mit hallani szeretnék,
Ez a legjobb út,
Ami járható,
Amit én választok,
Amihez senkit közel nem engedek.
Ezen az úton, azthiszem tovább egyedül megyek.

2012. július 7.