Lepillantottam, s mikor felnéztem megláttam amit nem akartam látni a szemében...csalódott bennem, s akkor rájöttem, hogy nem vagyok beleillő darabkája az oly színes életének. Nem azért mert ő olyan túl tökéletes, hanem mert én vagyok túl tökéletlen. És persze túl messze van tőlem.
De ezt eddig nem tudtam megérteni amíg vele voltam ennyi ideig?
Ismét a szemébe néztem, és akkor már könnyek gördültek végig az arcán.
Nem olyan könnyek voltak amelyeket egy kéz simításával el lehet tüntetni.
Ezek olyan könnyek voltak amelyek minden cseppjében ott voltam, és azt akarta hogy eltűnjek belőle.
El akart tüntetni magából, kimosni a mérget a szívéből amivel eddig fertőztem.
Nem tudtam mitévő legyek, magamra tekintettem, mint aki érti miről van szó, mint akiben ugyanezek az érzések lejátszódnak, s akkor pillantottam, meg, hogy vérzek. A kezem a testem csupa vér.
S akkor láttam igazán az arcán azt a mosolyt, amit addig nem, amolyan vicsorgás, eltorzult kép, ami a mindenek feletti örömét jelzi hogy meg merte tenni, és elkezdtem érezni a zsibbadtságot.
Kezdett ellepni a homály, és a föld felé zuhanás közben még megpillantottam a pengét a kezében.
a fejem nagyot vágódott a kavicsokon, és elvesztettem az eszméletem.
- akkor letörölte a könnyeket az arcáról, és a késről a vért egy zsebéből előhúzott ronggyal.
- Nem tehettem mást, sajnálom. Elárultál, összetörtél, mégis mit vártál?
És nézte a szúrásnyomot a testén, amit ő ejtett mikor utoljára szorosan magához ölelte. Elégedett volt. Megfizetett.
A test melletti pocsolyába hajította a véres zsebkendőt és elindult a Motel felé.
Nem érdekelte, mi lesz holnap reggel, már nem volt semmi fontos, csak hogy nem fogja már bántani többé...
Soha többé.

2011. április 29