Ma nem szomoríthat el, már semmi, jókedvem
határtalan, sebek sem borítják testem,s a fekete
macska is ott maradt a kerítés alap betonperemén...
Lustán elnyúlva napozott, szinte halottnak láttam.
Emlékemben, még frissen ott van a társa, egy
hófehér, pirosbolhanyakörves, cicalány...Elé szaladt,
egy kanyarból kibukkanó autó első kerekeinek.
A szerencsétlen sofőr, két lábbal taposta a fékpedált, hiába...
Átment rajta. Az állat, hangtalanul nyávogott, vonaglott,
erőlködve próbált átszaladni a biztonságot nyújtó árokba
ahol végül haláltusáját vívta meg... Azt hittem,
nem lesz rám ilyen hatással, bírom a halál látványát,
hidegen hagy , de nem, tévedtem,szinte fájt, felkavart...
Azóta becsülöm az életet, és nem szomorít el már...
A cica, az kivétel...őt sajnálom. ott, akkor, szeméből
kiolvastam mit érez, mit szeretne mondani a haldokló...
Segítséget vár. Vagy így, vagy úgy. Segíts, és könnyítsd
a szenvedést, vagy vess véget neki. Ő hamar elment,
nem szenvedett. Ez másoknak, nem mindig sikerül...
Évekig szenvednek, vegetálnak, a fájdalom, csüng az arcukon,
sötét karikákat festve a szemekre. a lélek tükreit...
Nem látja, nem hallja meg őket senki...Akkor sem,
ha menni akarnak. Mert az ember könyörületes.
Mindent megtesz, hogy tovább szenvedjen a haldokló,
mert így humánus...Az elfekvők világa keveset látogatott,
még a napfény által sem nagyon...Nekik, látniuk kellett
volna a macska tekintetét, ahogy feküdt az út közepén?