Az ősznek számos jele megtalálható már. Nem csoda, augusztus közepe táján tart a naptár, egyébként, megfigyeltem, a vadgesztenyefák levele már júliusban elkezd rozsdásodni.

H. G. Wells egyik regényét olvasom, a természetben, ha nem is éppen az ölén, de a szélén (William Clissold világa). A második kötet. Az elsőből, bevallom, sok mindent kihagytam, mert idegállapotom nem volt annyira jó, hogy elbírjam a sok filozofálást. Utóbbi állhatatlanság egyébként az én hibám, mert Wells ragyogó elme, okosan filozofál, őszintén ír, az első kötet egyik részletén a múltkor elmosolyodtam, amelyik arról szól, hogy a vallásokkal mit csinál, és még ráadásul mit fog csinálni hamarosan az egyre felvilágosodottabb emberiség. No, ez eddig, az elmúlt mintegy száz év alatt, kevéssé jött be. Wells az emberi értelembe és jó szándékba vetett (egyébként hosszú távot tekintve megalapozott) hitét erősen túlvitte a realitás határain.

A regény második kötete cselekményesebb, de - megint részben az én hibám! - nem tetszik, hogy egyes szereplőinek sorsáról előre nyilatkozik az író. Az érdekes, hogy a főhős miként ismerkedett meg a Sirrie nevű hölggyel, - de minek előre beharangozni: az illetővel két évig él majd együtt, és a karjaiban fog meghalni?

Abbahagyom a regényt, és ideiglenesen a füvön állomásoztatom. Beleolvasok az egyik, ingyen osztogatott újságba. Híres ügyvéd nyilatkozik benne egy volt államférfiről, aki - szerinte - jót is, meg rosszat is tett. No, mi volt az a jó, amit (szerinte) tett? Helyre állította a közrendet. A nyilatkozó arról már nem szól, hogy milyen volt az a közrend. Nyilván nem olvasta József Attilát (ez a nyilatkozó akkori földbirtokos voltát tekintve megbocsátható), de a korról más, hiteles dokumentumok is elkerülték a figyelmét, vagy utóbbiak közül olvasott egyet s mást, ám manapság jobbnak látja, ha.. Prókátor, paróka, vigye el a róka! Persze, nem viszi el, sőt, még a többi hozzá hasonló fizimiskájút is hozza, hozza..

A jó érzésűek számára kicsit különösnek tűnhet, hogy miért mond szamárságokat a történelmi múltról például egy híres orvos, építész, ügyvéd, vagy más értelmiségi, aki szakmájában a kiválóak között is kitűnik. Már megkapta a kitüntetéseket, gazdag, - miért állít hát ki magáról nyilvánosan lelki szegénységi bizonyítványt, miért törekszik olyan talmi dicsőségre, ami - a becsületesen gondolkodók között - nem dicsősége, hanem éppen ellenkezőleg?

Persze, a feltett kérdésre tudom a választ, - el is szomorít ez a tudás!

Cselekvési lehetőségem a természetben is szűk: az olvasást meguntam, elaludni nem merek (nem bízok annyira a közbiztonságban, hogy ilyesfajta relaxációra rávegyem magam), - verset írhatok, de az még pótcselekvésnek sem jó, mivel nem olvassa senki.

Senki? Saját versemet el szoktam olvasni, és magammal, mint olvasóval, elégedett vagyok.

Versírási módszerem más szerzőnek nem ajánlom, mert nagyon macerás. Először leírom a művet a természetben, kézzel. Látom: nem jó! Nem baj. Otthon legépelem, javítgatom. Másnap elviszem a természetbe, ott kijavítom, vagy teljesen átírom. Később hazamegyek ebédelni, ha ettem, utána megint legépelem.

No, ehhez szoktam, - de rossz szokás. Ne kövesse senki! Sokkal jobb, ha a szerző nem fárasztja magát halálra költeménye olvasgatásával, javítgatásával. Zsupsz neki! Leírja - és kész! Ahogy esik, úgy puffan! Nem kell szoborról álmodozni. Gondoljunk arra: József Attila szobra is hamarosan találkozik majd a Dunán úszó dinnyehéjakkal! Csak idő kérdése, meg.. Elmúlt a proletár utókor, és..

Mai naplóbejegyzésnek elég ennyi. Majd legközelebb, augusztus huszadika felé, írok arról az ellenlábasát felnégyeltető szent királyról is. Én nagyra értékeltem tevékenységét néhány évvel ezelőtt Szent István című versemben, de egy általam is igen becsült költőtársam, szintén versben, másképpen vélekedett.

Majd eltűnődöm rajta, hogy melyikünknek lehet igaza..

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)