A Sziget Fesztivál minden évben a főváros nagy augusztusi eseménye, és teljesen függetlenül attól, hogy melyik pártkormány van hatalmon az országban, és Budapesten melyik pártkatonaság, fő jellemzője e pénzeszsák töltésre szánt alkalomnak: keveseknek (mármint a főváros lakosságához képest keveseknek, és főleg fiataloknak) nagy öröm, lehetőség a maguk kitombolására, - és visszatérő nagy bosszúság a lakosság azon részének, amelyik az éjjeli, sőt, még reggel felé is tartó, zenebonától nem tud aludni.

Állítólag csökkenteni lehetne ezt a zajt, és volt rá példa (akkor még másik városvezetés volt hatalmon), hogy hivatalosan bizonygatták nekem: a zajszint nem volt nagyobb a megengedettnél. Tekintettel arra, hogy, a bizonygatás ellenére, még kilométerekre is elhallatszott a fülsüketítő zaj (minket is zavart, pedig nem lakunk a fesztiválozó sziget közelében), e magyarázatot besoroltam abba a kategóriába, amely olyan gyakori e kis országban. Ebben az évben, 2012-ben, sem javult a helyzet.

Pénz beszél, kutya ugat, - tartja a közmondás, e vonatkozásban nem tudom, hogy a fővárosi lakosság hányad részét tekintik az illetékesek kutyának, de az világos: jelentős részét.

Tegnap véget ért az idei Sziget Fesztivál. A villamosokon boldog résztvevői megjelentek. Azok, akiket láttam közülük, piszkosak és büdösek voltak, persze, ezt fizikai állapotukra értem csupán, mivel nem tudom, hogy lelkük mennyire haladt előre a lelki tisztaság felé.

Azt már csak a lakosság kisebb része képes meglátni, sőt, lehet, hogy csak nagyon kevesen: az ország, benne Budapesttel, úszó sziget, - és rossz irányban úszik. Hol fog kikötni (még ha előbb ki is kötik azokat, akiknek nem tetszik ez az irány)?

No és miért úszik e rossz irányban?

Számos jel sejteti, majd összesítetten világossá teszi (ha ma még kevesek számára is) a választ: a társadalom alapjaival, értékeivel, erkölcsi állapotával nagyon nagy baj van, az 1989-es rendszerváltás óta súlyosbodóan. A hatalom nem gondolkodó, becsületes, tárgyilagosságra törekvő, igazságszerető fiatalságot akar és nevel (szólamai ellenére), hanem felszínességre hajlamos, a múltat megérteni nem tudó, nem akaró, nem is merő, a jelent alázatos szolgaként elfogadó, az ország igazi érdekeivel nem törődő, kritikátlan új és új nemzedéket.

Olyan fiatalokat, akiknek a füléből, ha utaznak, kilóg a zenedobozhoz vezető drót. Ne értsen félre senki: nem irigylem, sőt, nagyon is helyeslem a jó zene szeretetét (minden művészet szeretetét!). Itt azonban tömeges jelenségről van szó, és kiérezhető, általában legtöbbször nem az értékekhez való hozzáadásról van szó, hanem az igazi értékek helyettesítéséről.

Rengeteg jel, esemény, elszólás, mindennapos hitvány gyakorlat mutatja ezt. Mutatja a televíziós műsorok, a jelentősebb példányban kiadott sajtótermékek
készítőinek azon törekvése, hogy a lényeges problémákról eltereljék a figyelmet. A képernyőn össze-vissza röhécselők, talmi csillogású celebvilág, feltűnési viszketegségben szenvedők kritikátlan mutogatása, elhallgatások, ferdítések, hazugságok..

Többek között az ország legfontosabb érdekei közé tartozó iskolai oktatással és neveléssel is egyre nagyobb a baj. Mindig is baj volt vele, de a helyzet az 1989-es rendszerváltás után nem jobb lett, hanem egyre rosszabb.

Gondoljuk csak el: mit ér az érettségi például történelemből és irodalomból, ha birtokosa vállát rándítja a Horthy-korszak iránti hatalmi nosztalgia szaporodó jeleire? Mit tud az ilyen érettségizett például Mikszáth Kálmán vagy Móricz Zsigmond műveiről, a művekben mesterien megrajzolt akkori állapotokról, a lélektelenül bemagoltakon kívül, - vagy mit tud József Attila költészetéről? Mit fogad el belőle? Miről akar tudni egyáltalán?

No és a szakképzést illetően valóban helyes a közismereti óraszámot minimálisra csökkenteni? Nem vitatható ugyan, hogy egy vízvezeték szerelőnek vagy egy asztalosnak elsősorban saját szakmáját, annak műfogásait kell elsajátítania, ez nagyon is igaz, de ennek nem mond ellent: Magyarországnak ugyanakkor olyan művelt szakemberekre volna szüksége ezen a szinten is, akik egyúttal képesek kiismerni magukat az ország, a világ dolgaiban. Sőt! Ezek az ismeretek - nem a szakma gyakorlati ismereteit, készségeit helyettesítően! - segíthetnek a jobb szakemberek kinevelésében is, mert a globális világban műveltebb emberekre van szükség, mindenütt.

Nem arról van inkább szó, hogy bizonyos hatalomnak, ott fent, lent inkább könnyebben butítható, kihasználható, félrevezethető emberekre van szüksége (miközben nagy hangon hirdeti ennek ellenkezőjét)?

Ezen elgondolkodhat, aki akar.

Úszó sziget az ország, igaz, nem egyedül úszik a nagyvilágban, de utóbbi kinek vigasz (az irány kisszámú haszonélvezőjén kívül)?

Az irány ugyanis (ezt már az utóbbi időben néhányan Magyarországon is kezdik belátni), rossz.

Lefelé tartó.

Okai pedig nem csupán a tőkés társadalmi rend gazdasági válságában keresendőek.

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)