Színes krétákkal rajzolok neked
szóvirágokat. Vedd el, kinyílnak
majd tavasszal, ha elülteted?
Talán megvigasztal, s engeded szállni
lelked mely szabad , s náluk nem marasztal...
Nem kötnek gúzsba, s nem vernek rád bilincset,
eltékozoltuk szerelmünk, s vele a legszebb kincseinket.
Nem mondanám, de fáj, virágjaimnak
megállt az idő, s elszalasztva már a virulás...
Derékba törtek a gondolatok s a tettek,
voltak nagy terveink, melyek semmivé lettek...
Fakófényű álmok, kergetnek rózsaszín lufikat
már egyet sem látok,mint buborék a szélben
szálltak, majd a semmiben találtak kiutat...
Kegyes hazugságok, szunnyadó szóvirágok
hamis a kép, a reflexió sem valós,
képzettársítás a megszokott sablonokkal
kiáltani nem lehet kiszáradt torokkal...
mélyre mart a düh,ha tehetetlen a szándék
szárnyaszegetten szeppenve lézeng
az akarat. Nem talál hozzád, nem leli az utat.
Csak mélyül, egyre nagyobb barázdákat szántva
elmémbe jelként, s lélekbe váj a hiányod.
Kitörölhetetlen nyomot hagytál. Már szabad vagy...
Óh, ti színes szóvirágok! Miért is vagytok?
Szavak, óriások. Törékeny, tűnő álmok maradtok?