Rettegtem a magánytól
Most mégis mellém állt
Letörte hát szárnyaim
Mitől rettegtem valóra vált.

Csalódás hatalmas szemei
Csalfasággal tele
Félek még rá gondolni is
Miért vert az Isten vele?!

Büntetés -e? Lecke tán
Tanultam hát ebből is
Szívem helyén most úgy érzem
Homok van, kő és kavics.

Üres vagyok oly annyira
Hogy már sírni sem tudok
Egy reménytelen, magányos élet ez
Mit már régóta unok.

Kérdések sincsenek már
Nem várok okokat
Hívjatok inkább orvost
Sírásókat, papokat.

A szívem úgy érzem megszakadt
Ezek utolsó szavaim.
Szórjátok el - ne sírjatok!
Emlékeim, hamvaim.

Síromra kerüljön rá:
Egy lány volt csak és szeretett.
Minden Rómeónak adott
A szívéből egy szeletet.

Mára elfogyott, kimerült
minden kis darabja
Igy már nincs mit összetörni
Aprócska kis darabra.