Ahogy a lebukó nap vörösre festi az eget,
úgy ontom e földnek érted véremet,
follyon lábad előtt egy vérvörös patak,
a bűnöm csak annyi, hogy téged akartalak.
Fejemben megannyi örjítő gondolat,
még sem felejtem édes csókodat,
bármit is mondasz érzem szívednek melegét,
érzem ahogy tested a szerelemtől ég.
Egy édes, örömteli pillanat műve,
hogy önfeledten, együtt repüljünk az égbe,
remegő testünk egymásnak feszül és
magával ragad a beteljesülés.
Egy szusszanásnyi pillanat
és a vágy új erőre kap,
ujjak játéka hoz megannyi jót,
felszabadít lelkünkből egy gyöngéd sikolyt.
Csak az óra könyörtelen, egyre ketyeg,
ahogy múlik az idő, mindinkább szenvedek,
mikor utolsó este melléd bújok,
nem akarok sírni, hisz veled boldog vagyok,
könnyeim mégis, mint felvágott érből a vér,
úgy folynak és tudom,
nélküled az élet semmit sem ér.
Ha majd életedben nem jut már több öröm,
szívedbe a bánat szomorún beköszön,
s ha úgy érzed nincs remény, nem kellesz már,
teherként válladra telepszik a dermesztő magány,
felejtsd el a rosszat, a szomorúságot,
szívemhez a kulcsot tudod hol találod.
Már nem sírok, könnyeim elapadtak rég,
nem érdekelnek a csodás tündérmesék,
csak rád várok, mint királylány a mesében,
ki boldogságát keresi egy szegény legényben.
Tudom, hogy ketten még lehetünk boldogok,
csak az oda vezető út ami átkozott,
nehéz, embert próbáló hatalmas falak,
de bátran nekivágok, hisz csak téged akarlak.
A fal túlsó oldalán minket boldogság vár,
elfeledjük a múltat, süt ránk még napsugár,
boldogság, béke, szerelem és megannyi öröm,
hogy te vagy nekem, anyád ölének köszönöm.