Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis góbé fiúcska. Egyik reggel kiment a kertbe retket tépni, mert az édesanyja küldte. Szófogadó gyerek volt, így ment és húzkodta a nagy retkeket kifelé. Hát amint ott szorgoskodott, egyszer csak megszólította valaki.
? Mit csinálsz ott, hé, te kölök? Mozdulj azonnal ki onnan, mert maga a király hívat.
? Már miért mennék? ? nézett nagyot a gyermek. ? Miért pont engem hívat a király? Ki vagyok én, hogy hívasson?
? Na, majd meglátod ? felelte az ember, mire a gyermek eldobta a sok retket, átmászott a kerítésen és látta, hogy a király tényleg ott van a saját fiával.
? Na, ? mondta a király ? ez itt az én fiam. Királyfiú, ezt jegyezd meg. Szerencse ért ma, mert téged akar apródjának.
? De hiszen én góbé gyermek vagyok, és azt sem tudom mi az, hogy apród.
? Nem baj fiam, nem kell megijedni. Szólók a szüleidnek és máris indulhatunk.
Úgy is lett. Kihívta a gyermek szüleit és elmondta, hogy a kis góbé gyermek ezentúl a királyi udvarban fog élni, bizonytalan ideig.
? Mit értsünk ezen, felséges királyom? ? kérdezte a fiú apja. ? Miért bizonytalan?
? Mert nem tudni, hogy béválik-e vagy sem. ? felelte a király és adott mindjárt fizetséget a gyermek szüleinek, hogy ne búsuljanak a miatta, de azok azt mondták, semmilyen pénz nem fogja helyettesíteni a gyermeket.
? Na, jól van már, nem kell annyit siránkozni ? kezdett mérgelődni a király ? mert nem temetni visszük, legyen vége ennek!
Hej, megszeppentek mindjárt és a király egy szenthoppra el is ment a fiúval. Ment vele a király fia is, meg az egész kísérete. Akkor a kis góbé mind maradt le, közben meglátott ott egy szájtáti embert. Hamar megkérdezte tőle, milyen viselete lesz egy apródnak.
? Hallgass rám, egy apródnak legfontosabb viselete a kard. Azonkívül a fejedelmi öltözet. ? felelte neki.
? Kard? ? csillant fel a szeme a kis góbénak.
? Az hát.
? De jó, hogy mondtad. ? köszönte meg hamar az útbaigazítást és máris szaladni kezdett olyan erővel, hogy a kis királyfit majdnem leverte a lábáról.
? Minek szaladsz úgy te?! Nem kerget a tatár. ? fenyegette meg ujjával a hintóból kihajolva a király és rájuk szólt, hogy elég a gyaloglásból, és azzal béültette őket is a hintóba.
Hát az jó nagy hintó volt, nem akármilyen, elfért volna abban tíz király is, úgyhogy a kis góbé is beléülhetett. Mindjárt megkérdezte a király:
? Hát téged meg minek hívnak, fiam?
Akarta is mondani, hogy minek, de a király közbevágott. ? Gergely a neve, ezentúl mindenki annak szólítsa!
Na, csönd lett, és a kis Gergely elvihogta magát: ?Hej, ha tudná, hogy Gergely vagyok, talán Gábornak neveztetne el királyuram? ? gondolta magában.
? Te mit nevetsz? ? nézett rá szigorúan a király. ? Ne titkold el, itt ezentúl mindent bé kell vallani, mert nálunk ilyen a szokás.
? Azt felséges királyom, hogy lesz kardom.
? Miért? Tán az én fiamnak van kardja? Nézz csak rá, látsz nála valamit? ? kérdezte mérgesen a kis góbétól.
? Nem látok ? bámult a gyermek erősen. ? Nem látok semmit. De nekem azt mondta valaki, hogy lesz kardom. A garabonciás az imént sündörgött mellém, felséges királyuram, és ő súgta meg nekem.
? Ki volt az? ? kérdezte a király. ? Ki mondta neked? Na, ha ő súgta, akkor igaza lehet. ? nyugodott meg a király és hívatta egyik szolgáját. Kihajolt a hintó ablakán és odasúgta neki: ? Nézzél ennek a kis góbénak egy gyíklesőt, keress egyet és hozd ide minél hamarabb.
Hiába súgta halkan, a kölök mégis meghallotta és mindjárt odaszólt, hogy neki van otthon gyíklesője, nehogy azt adjanak neki, mert ő igazi kardot akar.
? Nézze meg az ember! ? kezdett csodálkozni a királyné. ? Az én fiam meg sem szólal, de ez bezzeg csármál eleget, bé nem áll a szája!
Akkor a királyfiú is megszólalt:
? Édesanyám, hadd legyen kardja. Nehogy nekem fakarddal dísztelenkedjen a királyi udvarban.
? Jó, jó ? bólogatott a királyné, és közben meg is érkeztek a királyi palotába.
Felkutattak azok mindent, még a palota padlására is felmentek, de gyíklesőt nem találtak. Na, akkor hívatták a kovácsot.
? Istenem, hát éjjel van, ne keljen most kalapálnom ? rimánkodott a kovács, de a kis királyfi rászólt, hogy hallgasson, fogjon hozzá és nem egyet, hanem két kardot kovácsoljon össze reggelig, mert ha nem, vége az életének.
Szaladt a kovács a műhelybe, nyomta a fújtatót. Szította a tűzet, kalapált reggelig. Kiszállt az álom a szeméből. Közben úgy éjfél felé valami nagy zörgésfélét hallott és otthagyta a két gyíklesőt a tűzben. Kiszaladt megnézni, honnan jön az a nagy zenebonba. Hát sehonnan, csak képzelődött, de az a kis idő is elég volt arra, hogy a garabonciás ott teremjen és kicserélje a két gyíklesőt igazi kardra, méghozzá nem is akármilyenre, hanem varázserejű kardra. Akkor visszajött a kovács és élezni kezdte, de csak úgy jelképesen, mert minek élezze, ha ez csak gyíkleső, gondolta, és átadta a király szolgájának, majd elment hamar aludni.
Reggel a király nézte a kardot és elégedett volt a kováccsal. Mindjárt kiutalt neki vagy tíz zsák búzát, mert megérdemli. Még aznap ünnepélyesen felkötötték a kis góbé oldalára az új kardot, hadd szokja meg, hogyan kell azt viselni.
Na, volt öröm, a király fia meg az újonc apród kimentek a piacra sétálni, magukat mutogatni, kardjukat villogtatni. Persze mindenki tisztelettudóan térdepelt a király előtt, vagy földig hajolt, mikor mi illett, de a kis góbé előtt nem. Gergelynek ez nem tetszett, így máris duzzogott magában, hogy azért neki is van ám kardja! Mentek végig nagy peckesen, amikor egyszer hallotta, hogy a közelükben valaki vitatkozott. Ment oda egyenesen, és látta, hogy a mészáros kése kicsorbult, nem bírta darabolni a marhahúst. El akarta zavarni a vevőket. Mindjárt szólt neki, hogy majd ő segít.
? Te? ? mondta nevetve a mészáros, azzal a gyíklesővel?
? Majd meglátjuk ? felelte és kikapta a kardját.
Percek alatt apró darabokra szecskázta, de úgy, hogy tátva maradt mindenkinek a szája.
Na, akkor már tudta mindenki, hogy az nem gyíkleső, de királyfiú is követelte, hogy neki is hozzanak egy marhát, majd ő is megmutatja, mit tud. Vittek is marhát oda, vagy hatot, de nem tudott megbirkózni a feladattal.
? Hé, te kis góbé, csaltál! ? mondták az emberek. ? Amit a királyfiúnak kéne viselni, hogy merted elvenni? ? kiabáltak rá a király emberei, meg a nép.
? Cseréljünk! ? mondta Gergely, és máris cserélt vele a királyfiú.
Na, de akkor sem bírt a karddal. Jöttek mások is, hivatásos katonák, de ők sem tudtak a karddal vágni.
? Mit akartok, hé ? mondta a garabonciás, aki épp akkor ott termett ? mert ez valóban gyíkleső.
Úgyhogy a titkot nem adta ki, és azt csak ő tudta meg a kis góbé.
Telt-múlt az idő, na, egyszer csak jött a fekete király, és hozta a szurokfekete katonaságát. De hiába, csak nem tudta elfoglalni az országot. Akkor megkérdezte:
? Ez a király annyira szereti a fiát, hogy képes lesz feladni a harcot és átadni az országot is?
Siettek hamar, csapdát állítottak, és a királyfiú meg az apródja belé ment. Mindjárt fogságba estek és vitték őket a fekete királyhoz.
? Mért van ezeknél kard? ? kérdezte a fekete király.
? Az nem kard, felség, hanem gyíkleső.
? Rendben, akkor hadd maradjon náluk, mert az ártalmatlan ? egyezett belé mindjárt, és elment alkudozni a királyfiú apjával.
? Hallod te király, add ide az országot! Elfogtam a fiadat! ? kiabálta. A másik király válaszolt, amikor úgy gondolta, hogy kell válaszolni, és hallgatott, ha olyan volt a kérdés, hogy nem kell választ adnia.
? Jaj, csak a gyíklesőt vedd el tőlük. ? aggódott a király, féltve a fiát. ? Csak azt vedd el tőlük, és akkor már adom is a fele királyságom, de igyekezz!
Persze a fekete király nem vette komolyan. Röhögött, hogy miket mond neki ez az eszelős király. Most nem az országot félti, hanem a fia meg az apródja gyíklesőit. Amint gúnyolódott, hát egyszer csak látta, hogy a kis góbé kirántja a gyíklesőt. Mindjárt nagyot nevetett:
? Nini, hullni fogunk, mint a pelyva ? mondta. ? Mi van, ki ez a fiú, és mi ez a kezében, ha nem gyíkleső?
De akkor már késő volt. A kis góbé úgy serénykedett, úgy vagdalta a fekete király embereit, hogy azoknak futamodni kellett, mert ha nem, a kard vágott volna le mindenkit. Még a fekete királyt is, ha nem tér ki a kard elől, hiába király. Erre a király fia sem akart szégyenben maradni. Kipróbálta, és neki is működött. Ő is úgy vágta, aprította az ellenséget, hogy mindjárt híre ment. A rendes király lóra ült, és egyes egyedül vágtatott oda, közben azt kiabálta, hogy elég volt. Akkor a kis góbé leállt, meg a fia is. Épp idejében, mert a kard már a fekete király fejét készült lenyisszantani, de így megmenekült. Azonnal kivitték az országból és elengedték. Ment is a dolgára sietve. A király pedig ezeket mondta:
? Mától kezdve igazi kardot kaphatnak.
De a kis góbé nem tette le gyíklesőjét. Azt mondják, még ma is azzal hadonászik ha baj van, és hullnak ám az ellenség katonái előtte, mint a legyek. Mit mondjak, azóta nagy ember lett belőle, de a gyíklesőt nem adná semmiért sem.
Még ma is hadakozik vele, ha meg nem halt.