Ki tudja hol vagyok, merre kószálok éppen,
friss szénaillat bolyong a nyár esti szélben,
illatos virágpor szelid nesze keringőzve táncol,
mosolygós kis zöld bogyó lesz a barackfa virágból.

Tüzes nap lábnyomán elillan minden csepp pára,
lágyan ringó ecsetjével szirmot fest az almafára,
csak szomorú arcomra nem fest senki derűt,
miért tölt az élet nekem íly keserű nedüt?

Fáj a kegyetlen élet, fáj a mardosó múlt,
ebből a mély kátyúból van számomra kiút?
Nem vagy sehol, egyedül hajtom párnámra fejemet,
üresen tátong a jelen, hiába nyújtom kezemet.

Belefáradok a szürke hétköznapok könnyeibe,
céltalanul bolyongok, s bátran lépek a semmibe,
sötét éjben álmosan megszólított az éjszaka,
"Vár az égi fény, indulj hát, gyere haza."

Ki tudja merre induljak, merre van a hazám,
szívemben tornyosul megannyi kínzó magány,
kereslek az éjben, vállamon dermedt türelem,
kinevet a világ, s lassan elfogy minden kenyerem.

Gúnyos mosolyod hiába takarja, hogy gyűlölsz,
bizonytalan jövőképpel napról napra megölsz,
haláltáncra hív a magány, körém tekeredik a fájdalom,
igaznak hitt hamis szavak marcangolnak, s fáj nagyon.