Cseresznyefa illatok, bódító színek,
árnyak mászkálnak ágain, szédül a fa.
Pöttömnyi cseresznyetolvajok és méhek,
mily közel vagy hozzám, ifjúság vén fája.

Még mindig az vagyok, dehogy is változom,
marék cseresznyével lét porondján, ím
e fát meglopó suhanc, körbekutatom
levelek rejtekét, babrálok ágain.

Nem újul meg, mi a létnek töredéke,
hol elévül a sok meg nem bánt kópéság,
tomboljon ki élni akar, intelemre
úgy hallgasson, mint aki nem bánja múltját.

Ne a temetőnek nőj fel. Repülj odébb!
Fehér virágai a jövőnek annyira
szépek, kiért nyílnak majd, ha mégis beléd
száll a félelem, hogy kemény szíved bántsa?

Hisz nincs múlandó élet, minden végtelen,
könyörtelen csalás öli meg a szíved.
Ne hidd, ha ténykedik a végzet. Képtelen
elnyomni benned a játékos erőket.

Kuporgó tuskón szunnyadva várni az éjt,
szerelmes árnyékban lángolj csók parazsa!
Bálványozni nőket, s rendezni nászünnepélyt,
erre tanít a cseresznyefa bólogatva.

Ki nem alszik csillag, ha felhő takarja,
ember sem változik, noha iparkodik.
Jól nevelten kuncog rád a szeme sarka
és felébred vágya, mihelyt alkonyodik.

Integess te fa, leveleid közt a szél
elálmosodik, de a madár megpihen.
Nem, nem múlhat el az örökölt szenvedély,
körülkerített gyümölcsösben őrizetlen.

Érik a vágy, s ki nem lop onnan cseresznyét,
arra fénytelen sápadtság vetül. Lusta
felhőárnyék hűti le magányos szívét.
Tavaszi sürgés vígsága lelkem útja.

Ma sem lesz eső, hisz anyák napján tilos.
Surlókefe igya ki a patakokat.
Egy-két vödörnyi földiepertől piros
kamaszlányok ajka máris mosolyoghat.

Tudom előre, miket suttognál e fán,
szép, fehér fogaid kivillannak máris.
És zsebkendőd olyan illatos, babám,
neved a gyolcson, zölddel kivarrt kaláris.

Tóban kékített éke a nagyvilágnak
nem piszkolódhat, keményített és vasalt.
Ne érintsetek évek, ártatlan vagyok,
kendővel sosem készíthetsz bús ravatalt.

Van egy fa, amelyre mászni mindig lehet,
még száz éves is mászhat rá függeszkedni.
Talán rossz gyermek voltam, ábrándos eset,
kit nem tanítottak életben maradni.