Még július van, annak léptünk utolsó harmadába, de ez az ernyesztő meleg ellustított, pedig jobb címet kellett volna kitalálnom e netnapló bejegyzésemnek.

Feleségemnek, aki a macskák irányában eddig teljesen semleges volt, megtetszett három lakótelepi cica, és rendszeresen visz nekik némi eleséget. Zörgeti kulcsait, erre előjönnek, pedig egyébként másoknak még hívásra sem. Eddig ebben semmi különös nincsen, de néhány napja váratlan dolog történt. Az egyik cicus megjegyezte, hogy fiam és édesanyja között kapcsolat van, és kijött a bokrok alól, odament fiamhoz. Így nyávogott neki cicanyelven:
- Küldd le anyádat, hozzon valamit ennem, mert éhes vagyok!

Az állatok tanulékonysága olyan nagy, hogy azt sokan elképzelni sem tudják. A közeli Kutyás Erdőbe (csak mi nevezzük így) gazdáik által igen szeretett ebek járnak, de azért egy kis kényeztetést, dicséretet, törődést fiamtól is koldulnak. A különösen jó pofák közé tartozik N. (Romániából áttelepült író) két bájos kopója. Mindent megtesznek egy kis simogatásért.

N.-nel romániai életéről beszélgetünk, az elmúlt évtizedekről. Az irodalom mellett sok mindennel foglalkozott, többek között borászattal is. Megemlíti, hogy elhozza nekünk egyik könyvét, ajándékba, erre én is hozzáteszem: egyik könyvemet odaadom majd neki, természetesen szintén ajándékul. A két kopó leheveredik a fűbe, hallgatják a beszélgetést. N. szerint mintegy ötven-hatvan szó jelentését ismerik ezek a kedves kutyusok. Nem kétlem.

N. elbúcsúzik, kopói, kissé kelletlenül, de azért követik.

Augusztusra gondolok, a közelgő olimpiára, és elmosolyodom. Picike (vagy nem is olyan pici?) öröm számomra, hogy nem kell ott lennem Londonban, ahová most annyian igyekeznek a nagyvilágból. A nyüzsgő tömeget ugyanis nem kedvelem, a tömeg pedig, természetéhez tartozóan, mindig nyüzsög. Így nekem öröm, hogy nem leszek ott, másoknak viszont éppen ennek ellentéte az. Kinek a pap, kinek a papné, tartja a közmondás, de nekem ráadásul most egyik sem, mert a sportteljesítmények sem érdekelnek. A sportolók és a szurkolók viszont igen, magatartásuk sok mindent elmond, elárul társadalmukról.

Sokan állítják: a londoni népség imádja a sorbaállást boltok, jegypénztárak előtt. Én - velük szemben - a sorbaállást utálom. Ha már két embernél több van egy árus előtt, akkor, ha tehetem, legyintek, és otthagyom.

Az angolok egyébként - a lényeget illetően és némi általánosítással - akár magyarok is lehetnének (a sorbaállás szeretetétől eltekintve), mert nekik sincsen
múltjukat illetően semmi kritikai érzékük, pedig hát mindaz, amit a hidegvérű angolok a gyarmataikon végeztek..

Ezt az erkölcsi kritikátlanságot többször tapasztaltam náluk, Londonban is, de egyébként e megállapításhoz nem is kell elutazni a szigetországba, mert az a cirkusz, amit a királyi családdal csinálnak, szintén nevetséges, legalábbis a világot valóban tárgyilagosan látó, felsőbbrendű ember számára. Mielőtt bárki felhördülne, hozzáteszem: ez a felsőbbrendűség nem faji, aki szert tesz tárgyilagosságra, helyes erkölcsi ítéletre, igazságszeretetre, az - értelmezésemben - felsőbbrendűvé válhat.

Más kérdés, hogy az ilyen felsőbbrendűség nagyon rossz üzlet, ezért csak hozzám hasonló különcöknek ajánlom. Az egyénnek nagyon rossz, a közösségnek pedig nagyon jó lenne, - ha lehetne. Egyébként már többször írtam erről kissé bővebben is, csak London és Királyi esküvő című verseim említem meg, az interneten bárki elolvashatja, ha akarja, - de nem kötelező így tenni!

Az utóbbi napok hírei közül netnaplómban megemlítem Csatáry László ügyét. A 97 éves férfi a háborús bűnösöket felkutató Simon Wiesenthal Központ szerint a legkeresettebb náci háborús bűnös. A központ megtalálta őt Magyarországon. Állítólag a deportálásra összegyűjtött zsidókat kutyakorbáccsal verte, így mutatta ki irántuk érzett ellenszenvét.

Elítélése - ha erre még életében sor kerül - szerintem inkább növelné a magyarországi antiszemitizmust, mert sokan úgy gondolnák: miért bántják ezt az aggastyánt sok évtizeddel ezelőtti tetteiért?

Kétségtelen, hogy Csatáry László a deportálásoknál felsőbb parancsra cselekedett, éppen úgy, mint annyi társa, valamint annak az eszmének, amihez többek között a zsidók gyűlölete és üldözése is hozzátartozott, sok híve volt az akkori Magyarországon. Ő csak egy fogaskerék volt az országot rontó nagy, szégyenletes gépezetben. HA Nyírő Józsefet, a nyilas érzelmű írót, lapszerkesztőt, az erkölcsileg nyilvánvalóan háborús bűnöst (és hozzá hasonló múltú másokat) hivatalosan példaképként állítják a lakosság elé, akkor Csatáry László méltánytalannak érezheti majd bíróság elé kerülését.

Valójában másra, sokkal többre volna szükség: annak tárgyilagos bemutatására, éreztetésére, megértetésére, hogy milyen volt a Horthy-korszak, majd Szálasi Ferenc Magyarországának világa. Az a világ, amelyről a magyar klasszikus írók, költők, szociológusok oly érzékletesen, tehetségesen, az igazsághoz híven számoltak be. Erre Csatáry László ügye is alkalmat adna, ám semmi kétségem sincs afelől, hogy Magyarországon a történelmi múlt tárgyilagos bemutatására jelenleg nincs szándék. Okait, felelőseit könnyű megtalálnia annak, aki akarja.

Nem magyar sajátság ez, hanem, sajnos, világjelenség. Más az ország (a lakosság többségének) érdeke, és más egy viszonylag szűk társadalmi rétegé.

Nagy szükség volna pedig a zsidó magyarok és nem zsidó magyarok megbékélésére. Zsidók című versem ezért fejeztem be így:

..tiéd, nem tiéd, de minden nép ebből, -
embertelenből és emberségesből!
Nagyon nagy baj, ha szükségét nem érzed
közös kenyérnek, és kinyújtott kéznek,
s azt sem, hogy bukást közelít a vakság:

nélkülük nincs Világ, - nincs Magyarország!


(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)