A szürke felhő zöld lombokra olvad.
A körülnéző nyár tanácstalan.
Fűszálerdő keresi eltűnt árnyát,
s bogár száll fel, lágy selyemszárnya van.

Ide mint hulltam, milyen messzeségből?
Hőség megüt, forrong a gondolat.
Emlékeim? A jelen itt marasztott,
s nem remélhetem: voltnak visszaad.

Az ösvény ágak rejtély-szövevénye,
s újra bezárja tér nyitó magam.
Szép ívű, üres csigaház fehérlik:
belenyugvó, közönyös csendje van.

Verset írnék, de nincs már, aki értse,
akár egyszerű, akár bonyolult,
bár sorain bízó fény éledezne,
s szólna: nem úgy volt, - ilyen volt a múlt!

Mi érthető: e tájon meg nem értett, -
és Érthetetlent játszó istenek
felszentelt felhőn járnak, gőg-magasban.
Hívják, becsapják lent a lelkeket.

Az én istenem másik végtelenben?
Arany pirosat szór: réspillanat.
Szürkeség tovább olvad, feketébe, -
és eltemeti a csillagokat.

(2012)