Már július van, és szerelmes a nyári hajnal.
Buja gondolatok vetik le a lányok
lenge gönceit, sóhajok szállnak, vagy
csak képzeletem mely megcsal?...
Milyen jó lenne ma szerelmet vallani,
ha lennél. De messze jársz, üres az ágy,
téged keres, kíván a párnám. Várja, hogy ölelj,
s érezze illatod. Az itt hagyott szalmaszín
hajad szálai, tekintetem, mint mágnest vonzzák?
Míg máskor oly bosszantó, azon most elmélázom.
Mert ujjaim között Te vagy, lényedet érzem,
s betölt a gondolat:Hozzád tartozom, s te hozzám...
Előjött, minden szép emlékem: ahogy kezeddel
elsimítottad a lepedő ráncait, hogy ne törjön az sem
mikor alszom. Annyi mindenre figyeltél, és
rosszkedvű leszel, ha rád haragszom,mert elfelejted néha
amit mondok, de Te mégsem , pedig vannak gondok?
Apró jeleket hagysz mindenütt, hogy tudjam, szeretsz.
Akkor nem mondom, hogy én is, s már nem nevetsz...
Szemed színe is belesápad a szürkületbe,
rideg a szó arcodra kiül, ha fáj, s bánattal borul be az este
Nem lázadsz, mert bántalak, nem tudom miért...
Most megsúgom, csak meg ne halld, hogy kellesz, amíg élsz
s az is, amit a szívedben rejtesz, el nekem? Szeretlek.
Érezd, hogy nagyon. Most elmondtam neked.
Mert kellett...egy szerelmes, júliusi hajnalon...