Szenteltvízzel aláztatott szenvedély,
valahol, valaki még lármázik, de ne félj,
nem hallja meg senki, ha nyögdécselsz kéjjel,
ahogy múlik a nappal, sötétedik a bűn is az éjjel...
Már hűvösebbek az éjszakák. Jó volna több időt
szánni rád, mert kihűlőben az érzés, a tűz, a nappal
együtt aludni tér,és nem vágyom már úgy a csókjaidért...
Valami megtört. Megtörtént, amit nem tudhat a jós,
a jövőbelátó, gömbökből varázsló? nem számít már,
ha nem hangzik el a bűvös varázsszó. Szeretni fáj,
szeretni vágy a szándék,szűnne már a féltés,
lenne a szívnek ajándék a szerelem...
Lassít az ész, monoton zakatol a szó: türelem, türelem...
De késő már, szakadni vél a szál, lenge lángon lobban
még néha gyenge tűz,majd elhamvad a lélekfonál...
Elfogytak a szép szavak, csak belül hangzanak még el csendben,
üresség lakik már, a máskor zsongó lélekteremben.
Koppan a kérdés, szemre hány a szó, csak ördögi kísértés,
hogy nélküled jobb lesz, vagy ez így helyénvaló?...
Nincs válasz. Még sír a lélek, de a szem száraz,
könny nem terem,elapadt a forrás, jönnek, mennek a kérdések,
miérteket sorjáz a gondolat rendületlen, s nem bánt,
nincs súlya szerelmednek,elszállt...vagy titkon örülsz is?
Már nem látszik szemedben nyoma sem a révületnek...
üressé váltak érzéseid is, elrebbentek,mint őszi fecskefiókák,
kik télre, erősödni vágyva délre mennek...