Feltöltve: 2012-07-01 06:07:38
Megtekintve: 6000
Titkokat mutat
Titkot mutat, s el is rejt mindjárt minden.
Nincs idő rá, hogy mélyébe tekintsen
az ember, mert elképzelt Tudás Fája
előbb-utóbb elvész, annyi az ága,
gyökere, kapcsolata vízzel, széllel,
talajjal, éggel, múlttal, békességgel,
és harcokkal, - minden harc oly felejtő,
s a béke is! - a szemek előtt kendő,
kissé áttetsző, könnyen hiszed: látni, -
s villámfénynél vagy pillanat-királyfi.
Sír, s mosolyog a titoktelt Egészen
az ember, útján, választalan Végen,
életnek-mondott búsító talányon,
összeomló, s épülő lélek-káron,
halálnak tartott ciklusok világán,
míg meggyszemben vérvörös csend a látvány,
aranyát kéri mohón körték zöldje,
s dió-kobak koppanó ősz-örömre
áhítozik, de az életnek mondott
rejtelmei, mint szennyes szárnyú gondok,
szállnak, szárnyakról hulló hamu: MÉGSEM,
s táj szomorít, csonkjáig égett Éden.
Ó, őszöm is, te becsapott, kifosztott!
Utat nem adtál újult Csillagokhoz, -
vagy többet adtál azzal: vesztes létnek
pokoljelei bár testembe égtek,
szégyen-szobrokat szentelt fel gyalázat,
s egy népet rossz múltjával megaláztak,
de látóbbá tettek nappalok, esték,
értőbb halottá, s tudtam mily nevetség
cirkuszparádék döfő érdek-gőgje,
s kétszínű népség könnyes Mars mezője?
Lelket tudás nem véd meg önmagában,
s a szív akkor ébred, ha szabadság van.
Most nincs szabadság, - bár sötét parancsszó
hirdeti, s nyáj-ima is, térdre hulló,
önzők, ostobák, ijedtek imája, -
az idő vár, kigyúl Ninivék lángja,
múltjukból alig tanulnak népek,
s felépítenek újabb Ninivéket
rabszolgaként, e volt-Ninivék mása
ingatagabb vigyort küld a világra.
Titkot keress, költő, mulandó isten,
hihetetlent: szépséget a szívekben,
ha tudod is: keveset ér a dal már,
s lopott pénzt számlál öntelten kalmár,
és a Haza is, pénz-bilincsbe verve,
ott tántorog a Világ Csapdaverme
szélén, mélységnél, amit rabok ástak
parancsra, Becsületnek, Igazságnak, -
hidd el nekem, költő, mulandó isten,
mégis maradt csillagfény a szívekben,
vágy a Szépségre, arra a Hazára,
amelyben ott Hűség gyönyörű álma
egy Messzeségről, eddig el nem érték
a volt-idők, de mégis, egy merész ég
eljöhet, eljön, s mit a Jóság áhít
ott lesz vele, Varázscsillag világít,
fogalmak jelentését visszaadja,
és nem csupán egy piros pillanatra!
Költő, Vers, titkot kinyitni kész Isten,
bárcsak imád ott lenne a szívekben!
Olyan ima, a Szabadság Imája,
melynek tettekig elér kinyúlt lángja,
át tengereken, át az óceánon,
(Ninivék ingó tornyait már látom),
s poklot pusztítón teremt új Egészet,
ha minden tört is, - ép legyen a Lélek!
Költő, úgy élj, hullj, mint mulandó isten, -
s csillagszépség, gyúlj, világíts szívekben,
Időt hozz hozzánk, mely segít, megértse
az ember: mindig-vágyott Messzesége
közelebb lesz, mikor majd Szépség színt ad
a szívpiros, és felragyog fel a Csillag,
fényköntösű, valóságban és hitben, -
képzelt isten helyett igazi Isten.
(2012)
Nincs idő rá, hogy mélyébe tekintsen
az ember, mert elképzelt Tudás Fája
előbb-utóbb elvész, annyi az ága,
gyökere, kapcsolata vízzel, széllel,
talajjal, éggel, múlttal, békességgel,
és harcokkal, - minden harc oly felejtő,
s a béke is! - a szemek előtt kendő,
kissé áttetsző, könnyen hiszed: látni, -
s villámfénynél vagy pillanat-királyfi.
Sír, s mosolyog a titoktelt Egészen
az ember, útján, választalan Végen,
életnek-mondott búsító talányon,
összeomló, s épülő lélek-káron,
halálnak tartott ciklusok világán,
míg meggyszemben vérvörös csend a látvány,
aranyát kéri mohón körték zöldje,
s dió-kobak koppanó ősz-örömre
áhítozik, de az életnek mondott
rejtelmei, mint szennyes szárnyú gondok,
szállnak, szárnyakról hulló hamu: MÉGSEM,
s táj szomorít, csonkjáig égett Éden.
Ó, őszöm is, te becsapott, kifosztott!
Utat nem adtál újult Csillagokhoz, -
vagy többet adtál azzal: vesztes létnek
pokoljelei bár testembe égtek,
szégyen-szobrokat szentelt fel gyalázat,
s egy népet rossz múltjával megaláztak,
de látóbbá tettek nappalok, esték,
értőbb halottá, s tudtam mily nevetség
cirkuszparádék döfő érdek-gőgje,
s kétszínű népség könnyes Mars mezője?
Lelket tudás nem véd meg önmagában,
s a szív akkor ébred, ha szabadság van.
Most nincs szabadság, - bár sötét parancsszó
hirdeti, s nyáj-ima is, térdre hulló,
önzők, ostobák, ijedtek imája, -
az idő vár, kigyúl Ninivék lángja,
múltjukból alig tanulnak népek,
s felépítenek újabb Ninivéket
rabszolgaként, e volt-Ninivék mása
ingatagabb vigyort küld a világra.
Titkot keress, költő, mulandó isten,
hihetetlent: szépséget a szívekben,
ha tudod is: keveset ér a dal már,
s lopott pénzt számlál öntelten kalmár,
és a Haza is, pénz-bilincsbe verve,
ott tántorog a Világ Csapdaverme
szélén, mélységnél, amit rabok ástak
parancsra, Becsületnek, Igazságnak, -
hidd el nekem, költő, mulandó isten,
mégis maradt csillagfény a szívekben,
vágy a Szépségre, arra a Hazára,
amelyben ott Hűség gyönyörű álma
egy Messzeségről, eddig el nem érték
a volt-idők, de mégis, egy merész ég
eljöhet, eljön, s mit a Jóság áhít
ott lesz vele, Varázscsillag világít,
fogalmak jelentését visszaadja,
és nem csupán egy piros pillanatra!
Költő, Vers, titkot kinyitni kész Isten,
bárcsak imád ott lenne a szívekben!
Olyan ima, a Szabadság Imája,
melynek tettekig elér kinyúlt lángja,
át tengereken, át az óceánon,
(Ninivék ingó tornyait már látom),
s poklot pusztítón teremt új Egészet,
ha minden tört is, - ép legyen a Lélek!
Költő, úgy élj, hullj, mint mulandó isten, -
s csillagszépség, gyúlj, világíts szívekben,
Időt hozz hozzánk, mely segít, megértse
az ember: mindig-vágyott Messzesége
közelebb lesz, mikor majd Szépség színt ad
a szívpiros, és felragyog fel a Csillag,
fényköntösű, valóságban és hitben, -
képzelt isten helyett igazi Isten.
(2012)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!