Csöpp szél hintázgat a muskátlik szirmán.
Perdül a piros, táncszoknyás cigánylány,
s fehér szirmok fenti fehérre néznek,
s fehér csodál fent lenti fehérséget.

Méh íve száll, kört rajzol tovatartó
levegőre, mit elvisz a harangszó.
Kecses kehely hív, villant lila mézet, -
múlt édességét volt nyarak színének.

El-eltűnődöm: miért fáj a Szépség
bonyolultja, egyszerűje? Merész ég
sem elég bátor, - vagy tudós - hogy a választ
rávetítse nagy tükrére a nyárnak?

Fáj, ha lángcsipkés fényruhában zenget
a tó, kigyúltan, nyugtalan szerelmet,
s az is, ha erdő csüggedt árnya hallgat,
s elfed jövőt, titoktelt birodalmat,

s az is, ha hegy, - mindegyik oly kíváncsi! -
nem érti miért nehéz messze látni,
s filozófus-folyó, ékszere Nincsnek,
ha kéri, hogy az Időre tekintsek.

Öröm mögött is fájdalom. Talán még
nem érezted: az esti csillagjáték
szívet megcsal, félelmet tesz rá csendje
a lélekre, ha vágyik végtelenbe?

Erkély. Muskátlik. Zsákutcás varázsnap.
Az emberek csak vásárokra járnak?
Hány rozzant szekér, rossz út felé tartó!
Júdás-ezüstöt ígérget harangszó.

A szív-közelt csupán szeretnénk hinni?
Gondolatokból csak kérdés tekint ki.
Piros vándor indul muskátli szirmán, -

szívkönnycsepp-csillag, kis cigány királylány.

(2012)