Levél-fénydallam ringat ágsötétet.
A fán nyüzsögnek apró viráglények.
Illat-ujjak közt méhek átrezegnek.
Kék hangok futnak ölelni a csendet.

A virágzó fa: szépség-mesetemplom,
eltűnődés halk áhítat-parancson.
Itt-ott rügyek: lángocskák, holnap-gyertyák.
Kék hangok már a csendet csókolgatják.

Virágzó fákra mindenki kíváncsi,
az is, ki fél saját lelkébe látni:
tört tetteire tükör rátekinthet,
s elrejtőzhet-e menekülő könnycsepp?

Szirmok, rózsásak, vörösek és sárgák,
s fehérek, nyílók, lehullók bejárják
várt volt-utad, ha tavasz végtelenség,
s nyaraké is, míg cseng, csillog meleg lég,

Ezt-azt könnyebbnek vélhetsz, de csak látszat
ez a pillangós pillanat-varázslat,
s bár lát a szem (varázs akarja: lásson!),
hol van már a szív, akihez kiáltson?

Újuló fák, ünneppel játszó versek,
meg-meglengetnek fehér dalszerelmet,
japán kertekben ébred költők álma,
s tenger ragyog: cseresznyefák virága,

vagy másutt is tündér szirmokkal hóra
emlékezik a forgások tudósa,
s gőggel mutat kis emberhangyás gömbre:
- Örök Forgás a sorsod, Föld, - hát töltsd be!

A nagy forgásból már kiszakadóban,
kintről nézem a bentit a valóban,
az időtlent a pillanat-varázsban,
melyben mennyi induló pici szárny van!

Virágzó fákból felnő egész erdő,
de szépség, jóság sehol sem kelendő,
ájtatos szirmok, hajnal alkonymáza, -

mai virág bánatnak is virága.

(2012)