A júniusi nyár e fülledt heteiben sincsen uborkaszezon a híreket illetően, de a legtöbb esetben már utóbbiak egyszerű technikai részleteinek közlésénél is összevisszaság tapasztalható. Még inkább így van ez az érdemi tartalomnál. Van olyan tévécsatorna, amelyik a hír egyik felét hallgatja el, a másik is gyakran teszi ezt, csak a hír elhallgatott része változik.

Talán éppen a fentiek miatt is határoztam úgy, hogy netnaplómba olyan hírt választok, amelyik legalább a felszínen világos, - még ha mögöttes háttere ennek is utánagondolást, tisztázást érdemel.

A magyar államot ismét jogerősen megbüntette a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága, amiért egyik állampolgárát a hazai bíróság a Vörös Csillag viseléséért elítélte. Ez már a második ilyen ítélet a magyar állam ellen a rendszerváltás óta. A pénzbüntetés nem jelentős (az állam ennél nagyságrendekkel nagyobb összegeket pazarol el, még ebben a kedvezőtlen gazdasági helyzetben is). A közmondás úgy tartja: más kárán tanul az okos, de ez a magyar államra nyilván nem érvényes, mivel saját kárán sem tanul. Igaz, persze, hogy minden kárból van haszon, csak, mint egyik aforizmámban hozzátettem: meg kellene nézni, - kinek? Ez az utánanézegetés nem nagyon megy a mai Magyarországon.

A strasbourgi bíróság a kapitalista társadalmi rend bírósága, és a szocialista társadalmi renddel nyilván még csekély mértékben sem rokonszenvezik. Mindössze osztja azt a véleményt, hogy a kapitalizmus - a jelenlegi gazdasági válság ellenére - elég erős a különböző okok miatt marginálissá lett kommunista eszméket meg nem tagadó vélemény elviseléséhez (hiszen a kommunista párt több európai országban legálisan működik). Igazi demokráciáról szó sincsen, csak bizonyos látszatok fenntartásáról, amelyek a kapitalizmust, a tőke uralmát finomabb eszközökkel védelmezik. Utóbbi tekintetben mindig is voltak különbségek a kapitalista államok között, például a Trianon után létrejött Csehszlovákia némileg demokratikusabb berendezkedésű volt a Horthy-korszak Magyarországánál (nem demokratikus, csak valamelyest demokratikusabb!).

A strasbourgi bíróság egyébként az emberi jogokat igen kevéssé tudja védelmezni, tevékenysége, bár nem becsülendő le, korántsem messze ható.

Mi van azonban valójában a fenti ítélet mögött, az igazságot, tárgyilagosságot illetően?

Mindaz, aminek eltitkolása, elhallgatása a kapitalista társadalmi rend alapvető érdeke.

Ennek felismeréséhez nem kell, hogy bárki valamilyen politikai irányzat híve legyen, - kell viszont becsület, tárgyilagosság. Az, ami jelenleg hiánycikk a világban is, Magyarországon is.

A vörös csillagot önkényuralmi jelképnek minősíteni logikai és erkölcsi szempontból ostobaság (és, ha nem tévedésen alapul, akkor becstelenség, legtöbbször nyilván az utóbbi).

Úgyszólván minden történelmi jelkép mögött vannak olyan erkölcsileg elítélendő tettek, tett-sorozatok, olyan bűnök, vétkek, amelyeket híveinek egy csoportja, rétege követett el, a jelkép felhasználásával. Ez így van a világon mindenütt, Magyarországon is.

Gondoljuk át! Milyen tettek vannak a vallási jelképek mögött, többnyire szöges ellentétben a szent könyvek tanításaival? Mennyi embertelenség történt a királyi koronák mögött és értük, nemzeti zászlók buzgó lengetésével álcázottan, a keltett nacionalista indulatok szégyenletes célokra való felhasználásával?

Folytathatnánk e kérdéseket, amelyek ma is igen kényelmetlenek azoknak, akik a kapitalista társadalmi rend haszonélvezői.

Ha nem is teljesen egyformán, hanem árnyalati eltérésekkel, de minden parlamenti párt részére nem szeretem kérdések ezek, és nap, mint nap tapasztalható politikusaik, politológusaik, történészeik, érdek-bölcseik összevissza beszélése, - az, amit parasztvakításnak neveznek, de nem csak a földművelők látókörét akarja csőlátásra szűkíteni.

A XX. század második felének társadalmi rendszerváltása - a bűnök és hibák ellenére, amelyeket dehogy kell tagadni, csak tárgyilagosan, a történelmi összefüggésekkel együtt vizsgálni! - a Horthy-korszak sok társadalmi igazságtalanságának megszüntetését is magával hozta, sok jót is széles tömegek számára, miközben küzdenie kellett nem csak hazai ellenségeivel, hanem a vasfüggöny túloldalán levő kapitalista világrendszer nyomásával is.

Tárgyilagosan fel kellene tárni a XX. századi társadalmi rendszerek minden jellemzőjét, intézkedését, ezek okait, a Rákosi- és a Kádár-korszakét is, de nem szakítva ki ezeket XX. századi összefüggéseiből. Azt is tárgyilagosan be kellene mutatni, ami a lakosság nagy többségének jó volt, vagy részben az volt, nem csupán olcsó, alantas propaganda-céllal a rosszat, sokszor utóbbit el is túlozva, papagájoztatásra alkalmas jelszavakká tömörítetten.

Ismétlem: nem egy politikai irányzat követeli ezt, hanem a becsület és a tárgyilagosság. Ha ez megtörténne, akkor, meggyőződésem, majdnem minden jelenlegi politikusnak bocsánatot kellene a XX. század második felének hatalmon levő pártja (MSZMP - Magyar Szocialista Munkáspárt) több százezer becsületes, az ország érdekében dolgozó tagjától.

Bár a becsület és tárgyilagosság ezt követelné, erre - és ez a kapitalista társadalmi rendszer lényegéből következik, de általánosan abból is, hogy minden társadalmi rendszer a saját érdekeit védi - nyilván a legcsekélyebb mértékben sem lehet számítani. A kapitalizmus hatalmon levő (illetve ahhoz kötődő) rétegeinek éppen a múltról, valamint az 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszakról való hazudozás, a lakosság többségének megtévesztése az érdeke. Ezt az érdeket könnyű megérteni, bármily elszomorító is az ország egészének szempontjából.

Az is megszokott dolog (a XX. századi események messzemenően igazolják), hogy minden rendszerváltáskor az értelmiségi rétegből milyen sokan, tömegesen igyekeznek (rohannak) az új hatalom kegyeit keresni, köpönyeget forgatni, és közöttük mennyien készek az előző időszakban elszenvedett sérelmeiket erősen felnagyítani, eltúlozni (gyakran festett sebekkel hivalkodni) pénzért, tulajdonért, kitüntetésért. Undorító viselkedés ez, de, az emberi biológiai gépek automatizált fogyatékosságait tekintve (mármint tömegméretekben, mert kisebb-nagyobb számban kivételek mindig előfordulnak) nincs rajta csodálni való.

Azt viszont már furcsának tartom, hogy amíg a Horthy-korszakban akadtak a múlt és jelen tárgyilagos megítélésére, az igazság bemutatására törekvő költők (még ha a kockázat börtönbüntetés volt is), utóbbiak a mai hazai irodalomból szinte teljesen kiszorultak. Persze, a két időszak különbségeivel ez részben magyarázható, de azért mégis elkeserítő azoknak, aki nem önérdekből magyarkodnak, hanem valóban hazaszeretőek.

Egy olyan apróságnál, amikor valaki a vörös csillagot teszi ki kabátja hajtókájára, és így fejezi ki véleményét, az illetőt a hazai bíróság elé citálják, elítélik (és a strasbourgi Emberi Európai Jogok Bíróságához kell fordulnia jogorvoslatért), - de ugyanakkor a hatalom elfogadhatónak véli a szaporodó Horthy-szobrokat, és térátkereszteléseket. Hová jutott el Magyarország?

Kinyitom a KALÁKA c. internetes folyóirat legújabb, júniusi számát. Első oldalán Gábor Andor Orgovány c. verse. Igaz, emigrációban írta, 1920-ban, és lehet, hogy a szerző nem tartozik az ország legnagyobb költői közé, de amit akkor írt, példamutató bátorsággal, azt ma is érdemes elolvasni.

A KALÁKA c. folyóiratot egyébként Kanadában adja ki egy ott élő, becsületes magyar író, aki jól tudja: az irodalom, ha elszakad az igazságtól, szégyenletesen sivár lesz, tartalmatlan, legjobb esetben is köldöknéző formajátékká silányul. No és ami a legfontosabb: az ilyen irodalom kárt okoz hazájának, a világnak, az emberiségnek.

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)