Nem írom le a nevét, de még csak utalást sem teszek a személyére, mert számomra nem az érdekes, hogy rossz verseket írt. Nem foglalkozom mások verseivel, csak akkor írok ilyesmiről - rendkívül ritkán - ha a vers, vagy egy részlete nagyon tetszik.

Az illetőnél nem nevetségesen rossz versei érdekesek, hanem a rendszerváltás utáni életútja, főpolitikusi volta, és a nyilván ehhez kapcsolódó feltűnően sok szépirodalmi elismerése, rangos kitüntetése. Ez a társadalmi jelenség az érdekes, a hatalom magatartása, amely - többek között - az illetőt még költőnek is kikiáltotta. Olyan ez, mint amikor a házassági hirdetésben a hölgyről azt írják: CSINOSNAK MONDOTT, miközben az illető olyan csúf, hogy még szemrevalónak is csak az éj tökéletes sötétségében lehetne így nevezni, amikor a holdfény sem világít.

Gyenge tehetségű költők minden korban voltak, és az sem volt ritkaság, hogy a hatalom a hozzá való törleszkedésük miatt felkarolta őket. A MI KUTYÁNK KÖLYKE effektus ez, régóta ismert. Sok példát lehetne említeni erre a XX. század különböző időszakaiból. Tehetségtelen, de a hatalomnak hízelgő, azt gátlások nélkül kiszolgáló írók, költők mindig bőven akadtak.

Van azonban egy bizonyos határ, amikor valakinek a hatalom által való felmagasztalása, agyonjutalmazása már az ország szégyeneként értékelendő, különösen, ha az eset nem kivétel, hanem beleilleszkedik a hasonló társadalmi jelenségek sorozatába.

Az illető verseinek mondottak tulajdonképpen nem is költemények, hanem ostoba firkálmányok, amelyeket olyan alkotó, akinek akár csak némi fogalma is van az ízlésről, talán még akkor sem vállalna, ha fegyverrel kényszerítenék, - vagy legfeljebb csak akkor.

Nem az a baj, hogy az illető lantszüleményeiben trágárságok vannak (miközben az őt felmagasztaló hatalom éppen e trágárságokat ítéli el képmutatóan), dehogy! Nincs a magyar nyelvben olyan szó, kifejezés (de a világ egyetlen nyelvében sincsen), amelyet ne lehetne a maga helyén jogosan használni az irodalomban, költeményekben is. Önmagában azonban azzal, hogy valami trágár, még nem jogcím elfogadására egy irodalmi szövegben.

Az illető verseknek mondottjain nincs mit irigyelni, - annyiban azonban önmagukban is érdekesek, hogy olyan szellemi hányadékra adnak példákat, amelyeken még az is elcsodálkozhat, aki manapság már semmin sem csodálkozik.

A rendszert váltott Magyarországon, amikor a kiadók értékes alkotásoknál is a szerzőktől kérnek pénzt, ahelyett, hogy honoráriumot fizetnének (elég különös piacgazdaság ez!), akár felháborító is lehetne a tény, hogy a meg nem nevezett főpolitikus verseinek kiadását a hatalom támogatta.

Biztosra veszem: nem csak támogatta, de továbbra is támogatni fogja. Az illető erőszakos, pökhendi, tehetségtelen fickónak látszik, - és bizonyos hatalom számára éppen ilyenek kellenek.

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)