Egy vízcseppbe bebújt a nap.
A vízcsepp ragyogott.
Öröknek hitte önmagát.
Öröknek a napot.

Egy vízcseppből kibújt a nap,
s tűnődés ottmaradt:
egy cseppnyi zöld, egy cseppnyi kék,
egy felhő, hallgatag.

A Nagy Játékot néztem én
amint részekre hull,
s részekből égi ujjhegyen
éneklőn épül új.

Szitakötő jött, lángfehér
világból, nyugtalan,
de szárnya már szőtt új időt
égőn-nyugalmasan.

Futott a víz, futott a rét,
erdő futott. Nekem
ős múlt-gyökérrel tölgy megállt
álmos-szerelmesen.

Egy istennő mellém leült:
a Szépség Istene.
Szemében ébredt, álmodott
gyönyörű hit-mese.

Az istennő csend-kart kitárt.
Csillag intett nekem.
Szempárból szépség nevetett:
virágos végtelen.

Persze, mint mindig, este lett.
Volt-arany híd alatt
zokogta szín, jaj-vérvörös
a széttört szárnyakat.

Vízcseppbe nincs átköltözött.
Járt a holdlelkű nép,
s a látszat-köntösök mögött
várt rejtőző sötét.

Istennőm már nem volt sehol.
Hiánya itthagyott
szívmélyi dalban ég-időt
ringató csillagot.

Piros a szív, piros a dal,
volt-öröm, volt-haza...
Volt-hitről néha még mesél
a Szépség Csillaga.