Szurkolni sok mindennek, mindenkinek lehet, de most csak a labdarúgás szurkolóiról írok, pontosabban nem minden közéjük tartozóról, hanem csak arról a kisebbségről, kemény magról, ami miatt azon csodálkozom: miért megy el a jó ízlésű többi ember a mérkőzésekre, ha tudja, vagy legalábbis sejti, hogy az előbbiek ott lesznek?

A labdarúgással, és a hozzá tartozó labdával, általános iskolás koromban találkoztam először, az ezerkilencszázötvenes évek elején. Egy alkalmi mérkőzésen néhány osztálytársam megválasztott kapusnak, mert ügyesen kivédtem egy felém rúgott labdát (demokratikus választás volt és egyhangú).

Nem sokáig voltam kapus, csak az alkalmi mérkőzés félidejéig. Kiderült: labdarúgás és költészet, bár a labdarúgásról is születtek versek, nem túlságosan közeli rokonok. Elábrándoztam a kapuban, és figyelmem inkább a költői képekre összpontosult. Utóbbinak akkor még vers nem, de több gól is egyenes következménye lett. Az egyik gól ugyan ferde következménye, mert görbe úton érkezett a kapuba.

Az ötvenes években a híres labdarúgókat szinte földi istenként tisztelte a tömeg. Én is méltányoltam teljesítményüket, de korántsem azon a hőfokon, mint mások, például osztálytársaim többsége. Az én elismerésem inkább hűvös volt, az övéké forró.

A politika természetesen felhasználta a sportot, különösen a labdarúgást. Megállapítható: ma is felhasználja, de már szinte csak a labdarúgást, utóbbi akár elfogadható színvonalú, akár a béka köldöke alatti. A jelenben különösen a szurkolók másik tábort pocskondiázó, gorombáskodó, verekedő, nacionalista kemény magját használja fel, ravaszul úgy, hogy látszólag fellép ellene, de valójában bátorítja. Olyan ez, mint amikor az apa szavakban megfeddi gyermekét iskolai rossz tetteiért, de közben szeme ragyogásával, arckifejezésével elárulja: inkább örül ezeknek. Lám, milyen belevaló fiacskája van, ilyen volt egykor ő is!

Utóbbi érthetőnek nagyon is érthető, hiszen, ha a nacionalizmus oly sikeresen használható bizonyos célokra, - miért ne lenne alkalmazható a labdarúgás terén jelentkező ilyen eszmeáramlat is?

Írtam már e témáról netnaplómba, többek között VANDÁLKODÓK ÉS JEJEJÉZŐK címmel 2010-ben (az interneten megtalálható). Még az is előfordult, hogy valaki hozzászólt, minden gyalázkodás nélkül (finomabban volt nacionalista lélek), azt írta: HAJRÁ, FRADI!

Többször eltűnődtem: a sportok közül, népszerűségét illetően, miért a labdarúgás emelkedik ki toronymagasan igen sok államban (ha vannak is kivételek)?

Az egyik oka valószínűleg az, hogy csapatjátékról van szó, ami nyilván vonzóbb annál, mint amikor valaki saját kezűleg veti el a kalapácsot. A labdarúgásnál egyéni és csapatteljesítmény van együtt. Ám az evezős sportban is van csapatteljesítmény (igaz, az egyéni teljesítmény ott nem annyira látványos).

A labdarúgásban viszont van valami, ami a legtöbb sportágnál nincsen: bele lehet rúgni nem csak a labdába, hanem az ellenfél valamelyik játékosába is. Ez nagy előny, mert a megrúgott játékost esetleg elviszi a mentő (izgalmas esemény!), vagy, ha nem is viszi el a mentő, a rugdosó játékos esetleg büntetést kap a játékot vezető bírótól (ilyenkor még inkább lehet gyalázni a bírót a lelátóról), vagy, ha a szabálytalankodó játékos esetleg mégsem kap büntetést, annál inkább lehet szidni a bírót, annak apját, anyját, nemzetiségét, fajtáját a másik oldalról.

Igen, igen, ez a másikba való belerúgás, ha az illető az ellenfél játékosa, szurkolója, - remek lehetőség! Alkalmazzák is a világban, meg egy bizonyos országocskában különösen, átvitt értelemben is, széleskörűen. Saját körűen viszont nem, mert a mi kutyánk kölyke, mégis a mi kutyánk kölyke, akármit tesz is, azt meg kell védeni sintérektől, bírótól, bárótól, bárkitől, bármitől!

Ezt a rúgás-teóriát (ami egyébként tényként gyakorlat) tudományosan is igazolni lehetne, ha akadnának erre kutatók (de nem akadnak, mert félnek a különböző testtájakra kapott rúgásoktól).

Mindez azért is eszembe jutott, mert tegnap a híradások beszámoltak róla: Lengyelországban, a lengyel-orosz labdarúgó mérkőzésen (meg utána) történt egy-két igen csúnya dolog (amit sokan szépnek gondolnak, de én, különcként, távolról sem).

A mérkőzés eredménye egyébként döntetlen lett, de csupán a zöld gyepen, mert után a kékre-zöldre vertek arányát tekintve nem. Más kérdés, hogy gólnak lehet-e számítani a verekedésnél a kórházba szállítottakat, ha igen, akkor e mellékmérkőzés eredménye hét-kettő az oroszok javára. Egy német is kórházba került, ezek szerint ő volt a civil a pályán.

A meccsre ötezer orosz szurkoló utazott el, ami nem kevés, de azért, gondolom, a lengyel főváros, Varsó sem szűkölködik lengyelekben. Amiben szűkölködik, azon a jó szándékú, értelmes embereknek (nyilván Varsóban is akadnak ilyenek, csak a jelek szerint nem a kellő számban) érdemes eltűnődniük.

Eddig a lengyel fővárosban száz embert állítottak elő a mérkőzéssel kapcsolatos erőszakos cselekményekért. Nem világos, hogy az előállított száz ember mit állított, csak előállításuk. Ha csak annyit kapnak büntetésül, hogy EJNYE!, hát az édeskevés, - még ha nekik édes lesz is. Ők nyilván úgy vélik: amit tettek, hazájukért tették. (Én egészen másként vélekedem róluk is, meg a haza fogalmáról is, de ezt csak mellékesen jegyzem meg.)

Régi dolog a labdarúgó mérkőzéseken való verekedés, bunkóskodás Európában (meg a világ néhány más részén is), több országban előfordult az utóbbi évtizedekben is, olykor halottak is voltak. Szerintem sokkal határozottabb figyelmeztetések kellenének a mérkőzések előtt, és - a törvények lehetőséget adnának rá - szigorúbb büntetések. Utóbbiak, gondoljunk csak a hazai eseményekre, többnyire elmaradnak.

Miért is maradnak el?

Hát ez egy kis házi feladat, Olvasóim, gondolkozzatok el a válaszon! Talán Csőcselék című versem is segíthet ebben. Az interneten megtalálható.

Ám ez csak szorgalmi feladat, aki nem akar, az ne gondolkozzon! Lehet, hogy úgy jár jobban. Mármint egyénileg, mert az ország..

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)