Egy-két héttel ezelőtt még fehér bolyhocskák táncoltak a levegőben, sűrűn, mintha esne a hó. Lenyűgöző látvány volt. Egy lakó azt mondta, hogy a nyárfák pollenjét (virágporát) viszi a szél. Hasonlított a kép arra is, amit a Tisza felett párosodó rovarok okoznak, és utána mindjárt meg is halnak (örömére a sok halnak), innen a szólásmondás: tiszavirág életű.

Felvilágosítottam a lakót: a nyárfa igaz, de ezek a fehér szöszök a termései, ha kézbe vesz egyet, láthatja benne a parányi magot.

Az illető nem köszönte meg a magyarázatot, tehát nem csalódtam benne (és így saját magamban sem, mert éppen ezt vártam tőle, erre számítottam). Másoknál is előfordult hasonló eset. Az egyik lakó például nem ismerte fel a szajkót, és ez azért vehető rossz néven tőle, mert a közelünkben sok az erdő, liget, itt nem ritka ez a madár.

A napokban elolvastam Zsigray Julianna Két világ című regényét. A harmincas évek nagyon népszerű írónőjének stílusa érdekes, bár gyakran túl cicomás. A Két világban a kelleténél több a romantika, de azért van benne szórakoztató társadalombírálat is, és a mű jól tükrözi a korszak polgári olvasóinak ízlését. Ami számomra meglepő volt, az nem a mű, hanem egy apróság, annak leírása, hogy a harkály, amelyik a fatörzset azért fúrja, hogy megragadhassa a benne levő hernyót, végül átmegy kopogni a törzs túlsó oldalára. Miért? A hernyó ugyanis a harkály kopogása miatt járata belseje felé igyekszik. A túloldalról jövő kopogás visszakergeti a harkály által készített nyíláshoz, ekkor a madár visszaröppen, és kihúzza. Így van, valóban? Még sehol sem olvastam ezt máshol, de elhiszem a szerzőnek, mert mindaz, amit a természetről ír a könyvben, azt sejteti: ebben a témakörben otthonos (ha esetleg a lélektanban, a társadalmi problémák megvilágításában kevésbé járatos is, - de azért látszik: azt írta, amit olvasói elvártak tőle).

Ez a június, ha elérem is, már igen távol lesz attól a fellélegzéstől, jó érzéstől, amit az iskolai szünidők előtt gyermekként sokszor átéltem, és amit Vakáció c. versemben is megörökítettem a magam, és néhány olvasó számára.

A iskolai szünidőre készített nagyszabású terveim többnyire csak félig sikerültek. Voltak nagyon kellemes napok, még az esősek közül is, olyan könyvekkel, mint például Móra Ferenctől a Csilicsali Csalavári Csalavér, - ez a munka, szerintem, nemzetközi hírnevet is megérdemelt volna, csak hát, aki magyarul ír! Igaz, nem olyan csudafuraság-könyv, mint Lewis Carroll Alice Csodaországban c. műve, de azért róka-főhőse micsoda uraság! No és Sebők Zsigmond Mackó úr utazásai c. könyve, amit olyan érdeklődéssel olvastam a bodzafa lombrejtekében, hogy a csepergő eső sem kergetett be a házba.. Meg Verne Gyula világhíres munkái..

A természetben való szünidei bolyongások is emlékezetesek, meg a légpuskás vadászatok.. Ám a nyár gyorsan fogyasztotta saját idő-gyermekeit. Szomorú fajta kannibalizmus! A könyvek, hegyek, völgyek, erdők, tavak, patakok ellenére (vagy éppen miattuk?) túl hamar ott volt a nyár vége, búsító szeptemberrel.

Most már júniusban nincsen meg bennem az egykori jó érzés, fellélegzés, megkönnyebbülés, - pedig hol vannak már egykori iskoláim! Egész évem szünidőm lehetne, de több stressz ér, nyugdíjasként, mint az iskolában valaha is, bár a hagyományosan poroszos iskola, a büntetésre alapozott tanítás a jó tanulót is gyötri (mert, szerénytelenség ide, szerénytelenség oda, majdnem mindig jeles rendű voltam, de nyilván Ady is tudta, hogy miért asszociálta az iskolákhoz a bilincses szót).

Nem csoda, hogy hangulatom régóta folyamatosan rossz, - ugyan mitől is lehetne jó ezen a mai Magyarországon, amelyik azt hirdeti: mindenkié, de valójában csak keveseké?

A halál valamiféle rövid, nagyobb fájdalmakkal nem járó, költői átéléssel, persze, érdekes élmény lehetne számomra, csábítana is gondolata, még ha nem is tudnám meg a választ a lét és nem lét kérdésére. Igen, a halál, az talán jó lenne, - de nem engedhetem meg magamnak. A család miatt, anyagilag, mert szükség van a nyugdíjamra. Egy milliárdos bármikor megengedheti magának a halált, úri passzióként, fényűzésként (egyszerű milliomosokra már nem merném ezt kijelenteni). Utóbbi miatt, ha másért nem is, irigylem a milliárdosokat..

Elmosolyodom, mert eszembe jut a mindennapos gyakorlat a huszadik század második feléből (de a szokás valószínűleg régebbi). Egy-egy intézmény vezetőjét, vagy más kiemelt rangú munkatársát, ha az eltávozott az életből, saját halottjának tekintette. Saját halottjának, átvitt értelemben (de, ki tudja, talán része is volt a halálában, ha nem is vallotta be?). Ezt a SAJÁT HALOTTJÁNAK TEKINTI kifejezést kicsit nevetségesnek találtam, de nem tettem szóvá, mert az emberek nem mindig tartják humorosnak azt, ami valóban az. Olykor megdöbbentően nem, mert képtelenek (vagy nem mernek) gondolkodni. Nem gondolkodás és humortalanság többnyire együtt jár.

Meglepetten látom viszont, hogy a rám zúdított sok stressz, gond, méltánytalanság miatt (no, ezzel aztán nem vagyok egyedül!) a rendszerváltott Magyarország, ha meghalok, nyugodtan saját halottjának tekinthet majd, de nem a fentebb említett átvitt, hanem nagyon is materiális értelemben.

Nyilván nem fog annak tartani, de attól még az leszek. Talán hamarosan, talán kicsit később. Most csak annyi állapítható meg tárgyilagosan: június felé baktatok. Szeretem a tárgyilagosságot, ami egyre inkább különcség ebben az országban, ebben a világban..

(2012)

(Az ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK c. netnaplóból.)